Romano Guardini Örökmécs című könyvében így ír:

 …Ég a láng, mint szimbóluma a mi belső világunknak, a bennünk levő törekvő, világító, erős valóságnak: a szellemnek. Bárhol találkozunk is a lánggal, úgy érezzük, hogy lobogásával és fényével úgy szól hozzánk, mint valami élő. És ha a saját életünket akarjuk kifejezni, ha saját életünket akarjuk valahol megszólaltatni, lángot gyújtunk.

Így azután megértjük azt is, hogy ott is égnie kell a lángnak, ahol tulajdonképpen nekünk is mindig lennünk kellene: az oltár előtt. Ott kellene állnunk, imádkozva, figyelmesen, összegyűjtve magunkban mindent, ami tiszta és erős, abban a titokzatos szent istenközelségben. Isten szeme rajtunk, s a mienk Ő rajta. Legalábbis így kellene lennie a mi részünkről. Ezt azáltal ismerjük el, hogy meggyújtjuk ott a lángot, mint saját életünk jelképét és kifejezését.

Gondoltál-e már arra, hogy az a lángocska ott az örökmécsesben – te vagy? Hogy a te lelkedet jelenti? A földi láng egymagában semmit sem mond Istennek. Teneked kell azt megtenned Isten felé fordult lelked kifejezőjévé. Az istenközelség eme szent helyén kell igazában égnie a lelkednek, ahol egészen érte él, egészen lánggá, fénnyé alakul át Ő érte. Lelkednek annyira otthon kell itt lennie, hogy az a csendes láng ott fenn a mécsesben valóban a te bensődet fejezze ki.

Feszítsd meg erőidet, hogy ez sikerüljön. A dolog nem olyan könnyű. De ha csak egy kicsit is közelebb jutottál hozzá, akkor a világító csendesség eme pillanatai után nyugodtan térhetsz vissza újra az emberek közé. A láng ott marad az istenközelség szent helyén, s te így szólhatsz Istenhez: „Uram, ez az én lelkem. Az mindig Nálad marad.”

Forrás : Romano Guardini Örökmécs

“A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) – a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.”