Romano Guardini Örökmécs című könyvében így ír:

A templom belső tere Istenről beszél. Ez a tér az Úrnak van szentelve, és egészen betölti az ő szent jelenléte. Hiszen a templom Isten háza, kiszakítva a világból, körülzárva falakkal, boltozattal. Ez a tér befelé, a rejtett felé fordul és Isten titkairól szól.

És a templomon kívüli tér? Az a nagy tágasság a síkságok felett, amely minden irányban határtalanul terjeszkedik? Amely a magasba, a végtelenbe feszül? Amely mélyen lent a völgyben nyugszik hegyektől körülvéve? Hát az nincs kapcsolatban a szentéllyel?

Ó, bizonyára az is! Az Isten házából emelkedik ki a torony a szabadba, és mindjárt le is foglalja azt Isten számára. A toronyban, az állványon nehéz ércharangok. Tengelyük körül lengenek; szépen kidolgozott testük egészen meglendül, és egymásután bocsátja ki magából az űrbe a hangokat. Küldi a kellemes hanghullámokat, hol világos és gyors, hol nehéz és teljes, hol lassú és mélyen bongó hangokat. A hangok kiáradnak a harangból, átjárják a messzeséget, és eltöltik azt a szentély üzenetével.

A nagyvilágnak szóló üzenet ez, Istentől jövő határ- és végnélküli üzenet, a vágynak és a végnélküli teljesedésnek üzenete.

A „vágy emberét” szólítják, akinek szíve nyitva áll a nagy messzeség előtt.

Igen, ha a harangok hangját halljuk, megérezzük a messzeséget. Ha a toronyból árad le hangjuk és minden irányban határtalanul hangzik el, magával ragadja vágyunkat a nagy messzeségbe, míg egyszer csak rá nem eszmélünk, hogy a teljesedést nem a síkságnak kékbe vesző szélén kell keresnünk, hanem a bensőnkben.

Ha a harang szava a hegy tetején álló templomból árad le a völgybe, vagy onnan emelkedik föl a kéklő magasságba, kitágul a kebel, s érzi, hogy ő sokkal tágasabb, mintsem gondolta volna.

Vagy messziről érkezik a harangszó s behatol az alkonyodó zöld csendességen át az erdőbe; nem tudom, honnan jön, csak azt érzem, hogy messziről, igen messziről. Istenem, mi minden nem ébred fel akkor lelkünkben! Régen elmúlt dolgok elevenednek meg, úgy, hogy csak megállunk és figyelünk és elgondolkozunk: „Ugyan mi ez?”

És akkor megérzi az ember a messzeséget. Olyan ez, mintha a lélek kiterjesztené szárnyait, áthidalná a messzeséget, mintha felelne a végtelenség távolról jövő hívására.

„Ilyen tág a világ” – mondja a harang.

„Ennyire tele van vággyal… Isten szólít minket… Egyedül Őbenne van a béke…”

Ó Uram, tágabb az én lelkem, mint a nagyvilág. Mélyebb, mint minden völgy együttvéve. És vágya fájdalmasabb, mint a messzeségbe vesző harangszó.

Uram, csak Te egyedül tudod betölteni a lelkem, egyedül csak Te…

Forrás : Romano Guardini Örökmécs

“A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) – a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.”