Az asszíroknak van egy szavuk az imádkozásra, ami annyit jelent: “az ökölbe szorított kezet kinyitni”. Az ököl, mindenekelőtt a fenyegetően fölemelt ököl, az önkényes, zsarnoki, erőszakos ember jelképe. Az összezárt kézzel az ember átfogja, amit nem akar odaadni. Az ökölbe zárt kézzel támadni és fájdalmat tud okozni az meber, sőt leütni, ölni is tud.

Aki imádkozni akar, azt mutatja  Isten előtt a kéztartással is, hogy lemond minden önkényességről, gőgről, minden erőszakosságról, Kinyitja öklét. Odanyújtja üres tenyerét Isten elé és ezt mondja: semmim nincs, amit nem Tőled kaptam volna, amit nem Te tettél volna üres tenyerembe. Azért nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, amit adtál nekem, ezért nem ütni és fájdalamat okozni akarok, hanem imádkozni és örömet szerezni. Hisz maga mis arra vagyok utalva, aki ajándékaival megtölti üres kezemet.

Születésünkkrp mindannyian ököbe szorított kézzel jövünk a világra, és csecsemőkorban is görcsösen ragaszkodunk minden kezünkbe került dologhoz. A halálban viszont elernyed a kezünk, minden kiesik belőle. Mindent itt kell hagynunk. Alapjában véve mindannyian üres kezünket tárjuk Isten felé, amikor imádkozunk, hisz mindannyian koldusok vagyunk Öelőtte.

Várnagy A.: Liturgika, 236.o.