Az Istennek kijáró tisztelet bizonyos meghatározott testtartást kíván. Isten olyan végtelenül nagy, mi pedig oly parányiak vagyunk, hogy e tudat külsőleg is megnyilvánul: megkicsinyít, térdre kényszerít bennünket…

…Az állás tehát az Isten iránti hódolatnak másik oldalát mutatja meg. A térdelésben kifejezésre jutott az imádás, nyugodt kitartás, – itt pedig az éber, tevékeny lelkület. Ilyen tisztelet tölti el a készenlétben álló szolgát, a harcrakész katonát. Az ilyen hódolatos tisztelet állást kíván.

Fölállunk, midőn fölhangzik a szentmisében az örömhír, az evangélium. Állnak a keresztszülők, amikor a gyermek helyett leteszik a keresztségi fogadást. Állnak a gyermekek is, midőn első áldozásuk alkalmával megújítják ezt a fogadást. Állnak a jegyesek, amikor az oltár előtt örök hűséget fogadnak egymásnak. És állunk még sok más szertartásnál is.

Némelykor a magánimádságban is igen kifejező lehet az állás. Az első keresztények szívesen imádkoztak állva. Bizonyára ismered a katakombák Orante-képét: egyenes tartású alak, nemesen leomló ruhában, kitárt karokkal. Szabadon és fegyelmezetten áll, hallgatva az igét és készen arra, hogy vidám lélekkel lásson a teljesítéséhez.

Van úgy is, hogy nem megy a térdelés, az ember feszélyezve érzi magát általa. Ilyenkor jót tesz az állás: felszabadít. De csakis a helyes állás! Akkor, ha mindkét lábunkon állunk, és nem támaszkodunk. Egyenes térdekkel, nem pedig hanyagul, meghajlítva azokat. Ki kell húznunk magunkat, uralkodnunk kell önmagunkon.

Ezzel az imádság fegyelmezett, de ugyanakkor szabad is lesz, telve hódolattal és tettrekészséggel.

Forrás : Romano Guardini Örökmécs

“A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) – a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.”