Romano Guardini: Örökmécs

Csak az áldhat, akinek hatalma van. Csak az áldhat, aki teremtő erővel rendelkezik. Csak az Isten áldhat.

Áldva tekint Isten az ő teremtményeire. Nevükön szólítja őket. Mindenható szeretete a teremtmény szívére és legmélyebb lényegére irányul, és Isten kezéből árad a termékenyítő, nevelő, gyógyító, megszentelő erő: „Rátok akarok tekinteni, és fejlődésnek akarlak indítani benneteket.”

Csak az Isten áldhat. Mert az áldás rendelkezés azzal, ami létezik és ami tevékenykedik. Az áldás a teremtés Urának hatalmi szózata, jövendölés és ígéret a gondviselés Urától. Az áldás jó sorsot jelent.

Nietzsche a lázadás szavát mondta ki ezzel: „Imádkozókból áldásadókká kell lennünk.” Ő jól tudta, mit akart ezzel mondani. Csak az Isten áldhat, mert Ő az élet Ura. Mi ezzel szemben természetünknél fogva, lényegesen, kérők vagyunk.

Az áldás ellentéte az átok. Ez a halál ítélete, a szerencsétlenség pecsétje. Ez is egy arcra, egy szívre irányul. Ez azonban annak az Úrnak a parancsa, aki elzárja az élet forrását.

De Isten részt juttatott ebből az áldó és átkozó hatalomból mindazoknak is, akiknek hivatása az életfakasztás. A szülőknek: „Az atya áldása házat épít a gyermekeknek;” és a papnak. Ezeknek a hivatása, hogy természeti és kegyelmi életet fakasszanak. Erre vannak rendelve természetüknél fogva, hivatásuknál fogva.

És valaki hatalmat nyerhet az áldásra, ha maga egészen megtisztul, ha már nem önmagát keresi, hanem mindenestül a lélek szolgálatába akar állni.

De az áldás hatalma azért mindig csak az Istentől jön. Elapad, ha valaki azzal az igénnyel áll elő, hogy a saját erejéből adja az áldást. Mivoltunknál fogva mi csak kérelmezők vagyunk. Áldástosztókká csak Isten kegyelméből leszünk. Éppúgy, mint ahogy az igazi parancsolásra is csak Isten kegyelméből van hatalmunk.

És ami áll az áldó hatalomra, az áll az átkozó hatalomra is: „Az anya átka lerombolja őket,” „a házakat”, az életet, az üdvösséget.

Amit a természet itt csak jelképez, az válik teljessé a kegyelemben. Mert ami az áldásban tulajdonképpen hatékony, ami tulajdonképpen benne áramlik az igazi áldásban, a lényegesben, aminek minden természeti áldás csak jelképe, az az Istennek saját élete. Isten önmagával áld. Önmagát adja az áldásban. Az Ő áldása isteni életet fakaszt: „az isteni természet részeseivé tesz minket.” Ez azonban kegyelem, tisztára ajándék, amelyet Krisztusban kaptunk. Ilyen az az áldás, amelyben Isten önmagát adja nekünk a kereszt jele által.

Az isteni áldásnak ezt az erejét adta meg mindazoknak, akik Őt képviselik. A keresztény házasság titka révén megkapták az atya és az anya. A papszentelés titka által a pap. A keresztség titka és a bérmálás királyi papsága által az részesült benne, aki „szereti az Istent teljes szívéből, egész lelkéből, minden erejéből és szereti felebarátját is, mint önmagát.” Mindezeknek megadta az Isten az Ő saját életével való megáldásnak hatalmát. Mindegyiknek különböző módon, hivatásának megfelelően.

Az áldás a kéz által, a kéznek mozdulata által jut kifejezésre. Az áldó kéz a fejen nyugszik a bérmálásnál és a papszentelésnél, hogy rajta keresztül áradjon át az, ami felülről jön, ami az Istenből fakad. A kéz rajzolja a homlokomra a kereszt jelét, vagy formálja az ember felett, hogy általa kiáradjon Isten gazdagsága. Mert a kéz az, amely oszt, ő teremt, ő formál, ő ajándékoz.

A legnagyobb áldás azonban, ha magával a Legszentebbel történik, Krisztus testével az Oltáriszentségben. De ezt igen nagy tisztelettel és a titoknak kijáró fegyelmezettséggel kell végezni.

Forrás: http://www.ppek.hu/ppekbem.htm

“A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) – a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.”

A kép forrása: Középkori kódexlapon  Krisztus megáldja a Földet. (talita.hu)