Budapest - Farkasréti Mindenszentek Plébánia

1./ Az ember előtt álló két életútról – vagy kétféle magatartásról – több helyen is olvasunk a Bibliában. A mai szentmise olvasmányában Jeremiás próféta szemléletes példával mutatja be azt az embert, aki Istenben bízik, illetve azt, aki az emberben bízik (Jer 17,5-10). Aki Istenbe veti bizalmát, hasonló lesz a víz mellé ültetett fához, melynek lombja szárazság idején is zöldellni fog, és nem szűnik meg gyümölcsöt teremni. Ezzel szemben az az ember, akinek szíve elfordult az Úrtól és emberben bízik, a pusztai cserjéhez hasonlít.

Jeremiás soraiban az első zsoltár tanítása csendül fel, amely az igaz ember és a gonosz ember magatartását állítja szembe egymással. Az igaz ember az isteni tanítás igazságához szabja életét, ezért olyan lesz, mint a víz partjára ültetett fa, amely kellő időben gyümölcsöt terem és levelei nem hervadnak el. A gonosz ember a gonoszok tanácsát és a bűnösök útját választja, ezért élete a szél sodorta pelyvához hasonlít.

A két szentírási hely közötti képi hasonlóság mondanivalója ma is aktuális. Az igaz ember nem tarthat azokkal, akik sportot űznek abból, hogy gúnyolnak minden Istentől eredő tanítást, mintha nem volna igazság, hanem csak vélemények, vagy amint ők hívják: társadalmi megegyezések. Akik a közvélemény által formált emberi vélemény-divatokat követnek, azokat az „Úr Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével” (2 Tessz 2,8).

Jézus is beszél két útról, és arra biztat, hogy ne a széles úton menjünk, melyen ugyan sokan járnak, és a romlásba visz, hanem a keskeny úton, melyen kevesen járnak, de az életre visz (Mt 7,13-14). Ha az ember azt teszi, amit általában az emberek tesznek, amit mindenki tesz, s ha a kényelmes úton, a széles úton jár, akkor az adott pillanat biztosan kellemes számára, de eltávolodik a valódi élettől. Jézus azt akarja mondani, hogy a helyes döntés a fáradságos, keskeny út és a keskeny kapu, amelyen átjuthatok az örök életre. Ha az ember hagyja magát pusztán sodródni, csak együtt úszni az árral, beleolvadni a tömegbe, ez mindig csak eltömegesít bennünket és ürességbe vezet. A felemelkedés bátorsága, a fáradozás az, ami helyes ösvényre terel engem.

2./ Hogy ki melyik életutat, életvitelt választja, az alapvetően az Istenbe vetett bizalmon múlik. Aki nem Istenben bízik, az szükségszerűen az emberben – önmagában, vagy másokban – fog bízni. Ám az emberi-teremtményi megbízhatóság megkérdőjelezhető – amint erre Jeremiás próféta is figyelmeztet.

Az Istenbe vetett bizalomhoz mindenekelőtt hitre, azonkívül bátorságra van szükség. Lisieux-i Szent Terézben mindkettő megvolt. Teréz így vallott a bizalomról:

„Meghalhatnék a fájdalomtól, látva milyen tehetetlen vagyok. De még csak nem is szomorkodom miatta. Vakmerő odaadással, halált megvető bizalommal maradok helyemen: és a szememet isteni Napomra emelem, míg el nem jön a halál.

Nem félek semmitől. És ha sűrű felhők rejtenék el előlem az én szerelmes Csillagomat, ha azt kellene hinnem, hogy számomra nincs más, mint ennek az életnek vak sötétje, akkor lennék igazán és teljesen boldog. Akkor lenne a bizalmam végtelen. Helyzetemen mit sem változtatnék. Rendületlenül bíznék, tudva azt, hogy a sötét felhők mögött mégiscsak ott ragyog az én isteni Napom.”

3./ Az Istenbe vetett bizalom megmutatkozik a másokért végzett imádságban. Ez a bizalom mutatkozik meg például a lelki adoptálás vállalóiban. Március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony főünnepén többen lesznek, akik 9 hónapon át fognak imádkozni egy meg nem született, veszélyeztetett magzatért. A tájékoztató plakáton is Lisieux-i Szent Teréz gondolata olvasható:

„A jó Isten akarja azt, hogy itt a földön a lelkek az imádság szárnyain érintkezzenek egymással, hogy amikor majd feljutnak hazájukba, a boldog mennyországba, hálás szeretettel ragaszkodjanak egymáshoz; olyan szeretettel, amely forróbb és erősebb, mint a legeszményibb, legtisztább vérségi kötelék.”