Szentségimádás Farkasréten, 2020. szeptember 3.
ÉNEK: Tied vagyunk (Sillye Jenő – Énekelj az Úrnak, 213. sz. ének)
Mi a szentségimádás? - Isten dicsőítése és imádása. (Elmélkedésünk tárgya: dicsőítés és imádás.)
1./ A tudomány mai ismerete szerint a világegyetem kezdete mintegy 13,8 milliárd évvel ezelőtt egy ősrobbanással kezdődött, amit „nagy bumm”-nak mondunk. Az a valami, ami a nagy bumm pillanatában felrobbant, állítólag nem volt nagyobb, mint egy tű hegye, de irtózatos hőmérséklettel bírt. Az ősrobbanás következtében galaxisok keletkeztek, s mivel a tágulás következtében a hőmérséklet lecsökkent, megjelent az élet. Legalább száz galaxisról tudunk, ezek egyikébe tartozik a Tejútrendszer, s ezen belül található a Föld, ahol emberi élet van.
Ha azt kérdezzük, ki volt annak a „nagy bumm”-nak az okozója, vagyis ki volt a világegyetem teremtője, akkor a Biblia tanítása szerinti válaszunk: Isten teremtette a világot. Nem varázspálcával, nem is a fazekas kézművességével, hanem azzal, hogy akarta. Akarta és lett. A tudomány mai állása szerint egy tűhegynyi valamiből keletkezett ez a mérhetetlen, táguló világegyetem.
És most itt vagyunk az Oltáriszentség előtt, s a Szentostyát nézve arra gondolunk, hogy ebben a kis kenyér-ostyában jelen van Isten, az, aki ezt a világegyetemet a nagy bumm-mal megalkotta. Ha a világegyetem nagysága ámulattal tölt el bennünket, akkor az Oltáriszentségben jelenlévő Isten előtt az egyetlen méltó magatartás az imádó leborulás. A világ teremtője és ura egy parányi ostya-kenyérben van közöttünk, ami maga a csoda. Az ősrobbanáshoz mérhető csoda!
Az ősrobbanással foglalkozó tudósokat kitüntetésben részesítették. Pedig ők csak felfedeztek valami olyasmit, amit nem ők hoztak létre. Vajon nem érdemel dicséretet az, aki az ősrobbanást és vele a világot létrehozta? De igen, dicséretet érdemel. Ezért dicsőítjük Istent, a világegyetem megteremtőjét a szentmisében mondott/énekelt doxológiával (dicsőítéssel):
„Őáltala, ővele és őbenne a tiéd mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben, minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön-örökké. - Amen.”
Kire vonatkozik ez az „őáltala, ővele és őbenne”? Jézus Krisztusra, aki közöttünk van az Oltáriszentségben. Vegyük ezeket egyenként.
2./ Először is őáltala, azaz Jézus Krisztussal kiáltunk az Istenhez és kérjük az ő irgalmát magunkra, bűnös emberekre.
A kereszténység előtti időkben is érezték az emberek, hogy Isten jóindulatát csak valamilyen áldozattal lehet elnyerni. Az azték indiánok például azzal kívánták elnyerni isteneik jóindulatát, hogy fiatal embereknek kivágták a szívét és felmutatták a Nap felé. (Erről szól Ivan Olbracht cseh író „A hódító”, illetve Passuth László „Esőisten siratja Mexikót” című regénye.) De az ószövetségi szentírásból is tudunk arról, hogy a pogány népeknél előfordult emberek feláldozása. A zsidó nép viszont csak állatokat áldozott fel Jahvénak, hogy ezáltal megszabaduljanak bűneiktől.
Jézus saját magát áldozta fel, hogy ezáltal megszabadítson bennünket bűneinktől és kedvessé tegyen Isten előtt. Isten a bűntelen emberben leli tetszését. Amikor Istenhez imádkozunk, mindig Jézussal együtt szólunk Istenhez, vagyis őáltala – Isten szeretett Fiával – terjesztjük elé kéréseinket. Ezért a szentmise könyörgéseit is így fejezzük be: „ezt kérjük Tőled, a mi Urunk Jézus Krisztus által.”
Másodikként ővele – azaz Jézus Krisztussal – megyünk Istenhez. Nem egyedül, hanem ővele, Jézussal. Gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt megtörténik, hogy ha valamilyen kéréssel fordulnak a szülőhöz, tanárhoz, vagy munkahelyi főnökhöz, akkor nem egyedül megy a kérés megfogalmazója, hanem visz magával egy másikat is. A kísérővel bátrabbnak érzi magát. Így vagyunk Istennel kapcsolatban is. Egyedül félnénk Isten elé járulni, de Jézussal együtt már bátrabbak vagyunk. Jézus úgy beszélt Istenről, mint Atyjáról. Feltámadása után ezt mondta Mária Magdolnának: „Felmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz” (Jn 20,17). Jézus „Atyám”-nak szólította Istent, s őutána mi is így merjük szólítani: „Mi Atyánk!” Jézussal – ővele – megnő a bátorságunk.
- 2 -
Mi mindannyian Jézus társaságában vagyunk s úgy járulunk Jézussal Istenhez, mint két testvér közös édesatyjukhoz.
Harmadszor azt mondja a pap a doxológiában (istendicsőítésben), hogy őbenne, vagyis Jézusban élve dicsőítjük Istent. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ha dicsőíteni akarjuk Istent, akkor azt legjobban Jézustól tanulhatjuk el. Ahogy a szakmunkás a mesterétől tanulja el legjobban a mesterségbeli tudást (pl. a sütés-főzés, az autószerelés tudományát), ahogy a rezidens orvos a professzorától tanulja el a gyógyítás tudományát; az istendicsőítés „tudományát” legjobban Jézustól tanulhatjuk el. Jézus így imádkozott mennyei Atyjához az utolsó húsvétján: „Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem.” (Jn 17, 4) Jézus azzal dicsőítette meg Istent, hogy a rá bízott feladatot halálig tartó engedelmességgel teljesítette. Ha mi is meg akarjuk dicsőíteni Istent a teremtés és a megváltás művéért, akkor Jézussal szoros kapcsolatban kell maradnunk, és nem élhetünk tőle különváltan.
Őbenne kell maradnunk, mint ahogy a szőlővessző is a szőlőtőn marad; csak így tud gyümölcsöt hozni. Ezért mondja Jézus ezt a hasonlatot: „Maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem… Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad.” (Jn 15, 4.6.)
Jézus a szőlőtő-szőlővessző hasonlattal azt sürgeti, hogy őbenne éljünk és ne legyen különvált az életünk. Ha Jézus tanítása szerint élünk, akkor őbenne élünk. Szent Pál apostol ezt írja a galatákhoz intézett levelében: „élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20).
Ha Jézusban élünk, akkor vele együtt fogjuk dicsőíteni Istent, de ha különválik életünk Jézustól, akkor nem fogjuk Istent dicsőíteni. Akinek az élete elválik Jézustól, az nagy eséllyel önmagát fogja dicsőíteni, és lesz belőle egy önimádó (idegen szóval: nárcisztikus) ember.
ÉNEK: Dicsérje minden nemzet, dicsérje az Urat! (Énekelj az Úrnak, 246. - taizei ének)
3./ A szentségimádás nemcsak istendicsőítés, hanem amint a nevében is szerepel: imádás.
Az imádás tiszteletteljes leborulás, térdhajtás Isten előtt, vagyis az Istenség elismerése. Imádni kizárólag Istent lehet.
Amikor a sátán megkísértette a pusztában Jézust, azt mondta: Neked adom a világ minden országát és dicsőségét, ha leborulva imádsz engem. Mire Jézus így felelt: „Távozz, sátán! Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!” (Mt 4, 9-10)
A szentségimádás az Oltáriszentség szent kenyerében jelenlévő Jézus imádása. Annak a Jézusnak az imádása, akiben elválaszthatatlanul egyesült az istenség az emberséggel. Letérdelésünkkel megfelezzük magasságunkat, kifejezve ezzel kicsinységünket Isten Fia előtt. Az Oltáriszentség imádása a középkortól vált szokássá, a XIII. században. A reneszánsz korban (XVI. században) Szent Kajetán áldozópap három társával létrehozta a theatinusok rendjét, és bevezette a 40 órás szentségimádást. Ez a megszakítás nélküli 40 órás imádság Jézus sírban eltöltött 40 órájának emlékét idézi (nagypéntek délután 3 órájától húsvétvasárnap reggel 7 órájáig terjedő időszak), amelyet virrasztással töltöttek. Szent Kajetán azt tanácsolta szerzetes társainak: „Imádkozzatok, hogy viselhessétek az egész világ terhét, és ezáltal megmeneküljön a világ.”
Ebben az értelemben a szentségimádás nem csak Isten dicsőítése, nem csak az Oltáriszentség imádása, de egyben engesztelés is a világ bűneiért. Ezt tesszük mi is ebben a szentségimádásban: engesztelünk mások bűneiért.
Urunk, Jézus Krisztus! Látjuk milyen sokan megbántanak téged. Átérezzük fájdalmadat, és szeretnénk megvigasztalni téged, ezért fogadd el közbenjáró fohászainkat. Az előimádkozott részre feleljük: Fogadd el engesztelésünket!
- 3 -
- Elkövetett bűneinkért és hibáinkért,
- Mulasztásainkért,
- Rossz példamutatásainkért,
- Azok helyett, akik elárulnak téged,
- Azok helyett, akik kigúnyolnak téged,
- Azok helyett, akik bűneikkel megkínoznak és újra keresztre feszítenek téged,
- Mélységes bánatunkkal,
- Imádó szeretetünkkel,
- A bűn kerülésével,
- Kegyelmed felhasználásával,
- Egész életünk megjavításával,
- Szent akaratodban való megnyugvással,
- Jó példaadásunkkal,
- Apostolkodásunkkal,
- Imáinkkal és önmegtagadásainkkal,
- Az Oltáriszentség kiváló tiszteletével.
Szentségimádásunk végén énekeljük el Aquinói Szent Tamás himnuszát (SzVU 316 dallamára): Isten Igéje földre szállt… Képzeljük magunk elé azt a jelenetet, melyet a festők évszázadokon keresztül számos alkotásukon ábrázolnak: a Szűzanya térden állva elbűvölten nézi gyermekét, a betlehemi istálló földjére fektetett bepólyált Jézust. Amilyen szeretettel nézi gyermekét az édesanya, olyan szeretettel énekeljük mi is ezt a gyönyörű himnuszt! Isten Igéje előbb emberként szállt a földre, most pedig az Oltáriszentség szent kenyerében van itt közöttünk.
Isten Igéje földre szállt, Születvén, egy lett közülünk,
Bár Atyja jobbján megmaradt, Lett e vacsorán ételünk,
S művének adta át magát, Holtában váltságot lelünk,
Jövén az életalkonyat. Trónjától jutalmat nyerünk.
Mikor halálnak adta őt Ó üdvösséges áldozat,
A csókkal áruló barát, Ki eget nyitsz néped előtt:
Az élet asztalán előbb Ellenség hoz reánk hadat,
Itt hagyta ételül magát. Küldj segítséget, adj erőt!
Két színben hagyta hogy vegyék Egy-háromságos Istenünk,
Testét és vérét a hívek, Örök dicsőség teneked,
Hogy Isten- s ember-lényegét Ki a hazában minekünk
A teljes ember kapja meg. Adsz határtalan életet.
(Sík Sándor fordítása)
| Attachment | Size |
|---|---|
| Szentségimádás, 2020-08-13.odt | 34.8 KB |