Budapest - Farkasréti Mindenszentek Plébánia

1./ Pázmány Péter bíboros gondolatai az Oltáriszentségről:

Beth-lehem jelentése: „kenyér háza”. Krisztus az igaz búzaszem (Jn 12,24), mely azért vettetett a földbe, hogy mennyei eledellel tápláltassék az ember; aki azért született Betlehemben, hogy ezután immár ne kellessék az Isten népének Egyiptomba kenyérért menni (vö. Ter 42,1), hanem Betlehemben keresse minden nép a mennyből alászállott kenyeret (Jn 6,35), mely örök életet ad híveinek.

Isten a paradicsomkertben azért rendelte az élet fáját, hogy annak erejével testi életünk halhatat-lan legyen. Ehhez hasonlóan az Anyaszentegyházban azért rendelte az élet kenyerét – az Oltári-szentséget –, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. (Jn 6,48-52)

A mennyei kenyér az igazak táplálására étel, a készület nélkül hozzá járóknak büntető fegyver...

Az Oltáriszentség áldomás azoknak, kik ehhez készülve járnak, méreg azoknak, kik méltatlanul ré-szesülnek. Ezért kövessük a Példabeszédek könyvének tanácsát, mely szerint ha valamikor fejedelem asztalához ülünk, jól meggondoljuk, mit és hogyan eszünk (vö. Péld 23,1), mert kés a torkunknak, ha illetlenül viseljük magunkat. Éppen ezért nagy készülettel járuljunk az Úr asztalához. Miként Eszter könyvében olvassuk, hogy Ahasvérus király jegyesei, mielőtt a király elé mentek volna, tizenkét hónapig készültek. (vö. Esz 2,12) Vajon nem szükséges-e, hogy akik Isten asztalához mennek, menyegzős köntössel és és egyéb csinosságokkal készítsék egynehány napig lelküket?

Mikor az Úr vételéhez akarunk járulni, gondoljuk meg jól: nagy dolog, amihez kezdünk, nem em-bernek, hanem Istennek készítünk szállást magunkban.

2./ Liguori Szent Alfonz püspök és egyháztanító gondolatai az Oltáriszentségről:

Nincs semmi, amiből nagyobb hasznot meríthetnénk, mint a szentáldozásból; mert az örök Atya Jézus Krisztust úrrá tette minden isteni gazdagságán (Jn 13,3). Azért, amikor Jézus a szentáldozás-sal beszáll a lélekbe, a kegyelmek mérhetetlen kincsét viszi magával (Bölcs 7,11). Szent Dénes azt mondja, hogy az Oltáriszentségben a legnagyobb erő arra irányul, hogy a lelkeket megszentelje, éspedig jobban, mint minden más eszköze a lelki életnek. És Ferrer Szent Vince azt írta, hogy a lé-leknek nagyobb hasznára van egy szentáldozás, mint egy heti kenyéren és vízen való böjt.

Először is, amint a tridenti zsinat tanítja, „a szentáldozás az a nagy orvosság, amely megszabadít bennünket a bocsánatos bűnöktől és megóv a halálosaktól”. Azt mondja, hogy megszabadít bennün-ket a bocsánatos bűnöktől, mert Szent Tamás szerint ezáltal a szentség által az ember a szeretet in-dulatainak fölkeltésére buzdul, amelyek aztán eltörlik a bocsánatos bűnöket. S azt mondja, hogy megóv bennünket a halálosaktól, mert a szentáldozás a kegyelem gyarapodását segíti, amely megóv bennünket a súlyos vétkektől. Azért írta III. Ince, hogy Jézus Krisztus kínszenvedése által megsza-badított bennünket a bűn hatalmától, az Oltáriszentség által azonban megszabadít bennünket a vét-kezés hatalmától.

Ez a szentség továbbá különös módon fölgyullasztja a lelkeket az isteni szeretetre. Az Isten szeretet (1 Jn 4,8) és tűz, amely fölemészt szívünkben minden földi érzelmet. (Mtörv 4,24) S az Isten fia éppen azért jött, hogy a szeretetnek ezt a tüzét fölgyújtsa a földön és hozzátette, hogy nem akart mást, mint hogy ezt a szent tüzet lobogni lássa lelkünkben. (Lk 12,49) S az isteni szeretetnek milyen lángjait gyújtja meg Jézus Krisztus mindenkiben, aki e szentségben buzgón veszi őt magá-hoz! Szienai Szent Katalin egy napon egy pap kezében tűzgolyót látott s nagy volt a csodálkozása, hogy az a láng nem égetett meg, s nem hamvasztott el minden emberi szívet. Limai Szent Róza arca a szentáldozás után oly sugarakat lövellt szét, hogy elkápráztatta a szemet, s szájából olyan meleg-ség áradt ki, hogy aki hozzá közeledett, kezét szinte megégette. Szent Vencelről beszélik, hogy mikor az Oltáriszentség látogatására templomba ment, már ezáltal oly nagy szeretetre gyulladt, hogy a szolga, aki a havas úton kísérte, csak a szent lábainak nyomába lépett, s a hideget többé nem érezte. Azért Aranyszájú Szent János tűznek mondotta a legméltóságosabb Szentséget, mely lángra gyújt bennünket, s ennek folytán az oltárról távozva, oly szeretetlángokat lehelünk, melyek a pokol előtt rettenetessé tesz bennünket.

Az Énekek éneke jegyese így szólt: A király bevezetett engem a borospincébe és elrendezte bennem a szeretetet (Én 2,4). Nisszai Szent Gergely azt írja, hogy éppen a szentáldozás az a borospince, melyben a lélek annyira megittasul az isteni szeretettől, hogy magáról megfeledkezik, s elveszti szeme elől az összes teremtett dolgokat; s ez az a szeretet okozta bágyadás, melyről azután beszél (Én 2,5). Azt mondhatná valaki: de én azért nem áldozom gyakran, mert hidegnek látom magamat az isteni szeretetben. Az ilyennek megfelel Gerson és azt mondja: Tehát azért, mert hidegnek tapasztalod magadat, nem akarsz közeledni a tűzhöz? Sőt, mert hidegnek érzed magadat, mondja Szent Bonaventura, annál inkább kell gyakran járulnod ehhez a szentséghez, éspedig mindig, amikor igazán vágyakozol Jézus Krisztus szeretete után. Hasonlóképpen szólt Szalézi Szent Ferenc: Az emberek két osztályának kell gyakran áldoznia, a tökéleteseknek, hogy a tökéletességben megmaradjanak, s a tökéletleneknek, hogy tökéletességre jussanak. De, hogy gyakran áldozzunk, legalább nagy vágyódásnak kell lenni bennünk az után, hogy szentté legyünk s a Jézus Krisztus iránt való szeretetben gyarapodjunk. Egy napon így szólt az Úr Matildhoz: „Mikor áldoznod kell, kívánd mindazt a szeretetet, melyet valaha szív irántam érzett; s ezt a szeretetet olyannak veszem amilyennek te magad akarnád, hogy legyen.”

Imádkozzunk!

Szeretet Istene, te a kenyér színe alá rejtetted magadat, hogy eledelünkké légy, és ily módon minde-gyikünkkel egészen egyesülj. Mondd csak, ismételve kérdezem, találhattál volna-e ki még többet, hogy magadat velünk megszerettesd? Mily szerencsétlenek vagyunk, ha ebben az életben nem sze-retünk téged! Ha majd belépünk az örökkévalóságba, milyen lelkiismeret-furdalást fogunk érezni azon, hogy nem szerettünk! Jézusom, én nem akarok meghalni anélkül, hogy ne szeretnélek, éspe-dig nagyon ne szeretnélek. Mélyen sajnálom és fáj, hogy annyi bosszúságot okoztam neked; bánkó-dom miatta, és szeretnék meghalni a fájdalomtól. Most jobban szeretlek mindennél, jobban szeret-lek önmagamnál és neked szentelem minden érzelmemet. Te, aki ezt a vágyad adtad nekem, adj erőt is hozzá, hogy megvalósíthassam. Jézusom, nem kívánok tőled mást, mint csak magadat. Most, hogy szeretetedhez vonzottál, elhagyok mindent, lemondok mindenről és tehozzád ragaszkodom: te magad elég vagy nekem. Isten anyja, Mária, imádd értem Jézust és tégy engem szentté. Szaporítsd ezzel annak a sok csodának számát, melyet azért cselekedtél, hogy szentté változtasd a bűnösöket. Ámen.

Források:

1./ Pázmány-breviárium a keresztény erkölcsről, 103-104, 107 nyomán

2./ Liguori Szent Alfonz: A Jézus Krisztus iránt való szeretet gyakorlása, 29-31 nyomán