Budapest - Farkasréti Mindenszentek Plébánia

1./ Egy magyar közmondás szerint „madarat tolláról, embert barátjáról” lehet megismerni. A szülők már idejében figyelmeztetik gyermeküket, hogy válogassa meg barátait. Nem mindegy, hogy a barát milyen ember. Szent Ágoston mondja, hogy „mindaz, aki magánál rosszabbhoz csatlakozik, gono-szabbá lesz.” Nagy Szent Gergely pápa tanítja, hogy „ha meggondolatlanul kötünk barátságot, az ő bűneikkel lépünk szövetségre. És miközben életünk rossz barátainkéhoz hasonlóvá válik, ugyanakkor igen messze lehetünk Istentől.” Shakespeare szerint a bölcsesség és az ostobaság olyan, mint a ragadós betegség; el lehet kapni. Vigyáznunk kell tehát, kikkel barátkozunk. A nagy angol író ugyanakkor elismeri, hogy barátra szükségünk van, mert a lélek minden szenvedést elfelejt, ha van egy vigasztaló jó barát. Ahogy egy másik közmondás tartja: a megosztott bánat fele bánat.

Jézusnak is volt jó barátja: Lázár. Valahányszor Jeruzsálembe zarándokolt, meglátogatta a főváros közelében, Betániában lakó barátját és két nővérét. Szent János evangéliumának 11. fejezetében olvasunk Lázár feltámasztásáról. A két lánytestvér – Mária és Márta – megüzenték Jézusnak, hogy barátja beteg. Mire azonban Jézus Betániába ért, Lázár meghalt és el is temették. Jézus barátjának sírjához ment és ott mély megrendülésében sírásra fakadt. A körülötte álló zsidók meg is jegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette!” (Jn 11,35) Ezután Jézus feltámasztotta a negyednapos halottat.

Lázár és testvérei bizonyára kitüntetésnek vették, hogy Jézus barátjai lehetnek. Mi is annak tart-hatjuk, hogy Jézus barátai lehetünk. Igen, azok lehetünk, mert erről Jézus maga beszélt búcsúbeszé-dében. „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok... Barátaimnak mondalak benneteket...” (Jn 15,14-15) Jézus ugyanúgy szeret téged, mint ahogy Lázárt szerette! - mondja Szent Josemaria Escrivá. (Út, 422)

Milyen következménye van annak, hogy Jézus barátja lehetek?

Henri Morice atya erre ezt válaszolja: „Örömmel és jogos büszkeséggel tölt el, hogy barátodnak tekintesz. Megtisztelsz ezzel, és saját magamat is többre becsülöm ezért... Mi vagyok én? Jelenték-telen bűnös. Magamtól nyomorult, gyönge és hitvány vagyok. De amikor eljössz hozzám /Jézus/, és eggyé válok veled a szentáldozásban... akkor joggal vagyok büszke, hiszen a büszkeségem a Te nagyságodból falad. De mennyire elszégyellem magam, ha a saját kicsiségemre, esendőségemre, hálátlanságomra gondolok! Különösen ez utóbbi bánt. Hogyan viszonoztam túláradó szeretetedet? … Benned tűzvészként lángol a szeretet. Mérhetetlenül szeretsz engem... s ez a határtalan szeretet indított arra, hogy elgondold és megalkosd az Oltáriszentséget. E csodálatos misztérium gondolata a szívedben fogant meg: szeretetedből született... Persze, nem várod el a tökéletes viszonzást: az én szeretetem sohasem érhet fel a tiéddel. Azt viszont joggal parancsolod, hogy szeresselek teljes lel-kemből, teljes szívemből, minden erőmből. Megtehettem volna... Hogyan lehetséges, hogy mégis olyan gyönge és erőtlen a szeretetem irántad? Földi kapcsolataim nem ilyenek. Ha a barátommal vagyok, villámgyorsan telnek az órák. A beszélgetés sosem akadozik, a kölcsönös érzések mindig táplálják... Ha megbántottam /földi barátomat/ ügyetlenségből vagy figyelmetlenségből, csak akkor nyugszom meg, ha megbocsátott. Ha megbetegedne, akármilyen messzire elmennék meglátogatni, segíteni neki. Van-e ilyen élő, ilyen közvetlen, ilyen nagylelkű az irántad való szeretetem? Elszomorít és megszégyenít ez az összehasonlítás!

Jézus, te azt várod el, hogy akaratomat a tiédhez igazítsam, és előbbre helyezzelek minden teremtménynél... De valami tiltakozik bennem. Isten hűséges akaratot kér szolgáitól, nem nagy ér-zelmeket. Ez igaz; de vajon megadtam-e neki mindig, amit várt tőlem? Isteni barátom mindig hűsé-ges volt. Okozott-e valaha is szomorúságot? Volt-e bármi, amit elmulasztott megtenni értem? Végtelenül jó volt hozzám. És én vajon viszonoztam-e figyelmességét és nagylelkűségét? Hányszor nem hallgattam hívására és álltam ellen a kegyelemnek! Hányszor akadályoztam terveit és szeghet-tem meg parancsait! Ő annyit fáradozott értem, én meg a lehető legkevesebb fáradsággal akarok üd-vözülni. Ő mindig tökéletes barát volt: folytonosan, egészen, maradéktalanul ajándékozza magát. Én meg félig-meddig és akadozva... Ezek után nevezhetem magam hűségesnek? Ha eszembe jut feledékenységem, ridegségem, sok hibám, olyannak látom Jézus barátságát, mintha egy királyfi barátkozna egy paraszttal. Mennyit kellett szenvednie ettől az egyenlőtlen barátságtól!

És most, Uram, mit teszel velem? Eltaszítasz, elfordulsz tőlem? Ha így teszel, megérdemlem. Mégis, mielőtt végleg lemondanál rólam, emlékezz a bűnösökre, akiket földi életed során feloldoz-tál és felemeltél. Gondolj a házasságtörő asszonyra, akit megmentettél a nála is bűnösebb farizeu-soktól. Amikor a porba írtad ezeknek a képmutatóknak a vétkeit, és megszégyenülve eloldalogtak egyik a másik után, a szerencsétlen nő egyedül maradt veled – a nagy nyomorúság a nagy irgalom-mal. Ott állt meggörnyedve bűne súlya alatt, csüggő karral, lehajtott fejjel, szemét lehunyva. Nem szólt egy szót sem; de kimondhatatlan szégyenében és lelkiismeret-furdalásában megláttad lelke szomorú csupaszságát. És Te komolyan és együttérzőn néztél rá, ahogy orvos néz a betegére, és ez a tekintet meggyógyította és megtisztította.

Itt, a tabernákulumnál úgy borulok le előtted, mint ő. Nincs mit rejtegetnem, és nincs mit monda-nom, hiszen nyitott könyv előtted az egész életem. Láss engem a múltbeli bukásaimmal, hűtlensége-immel, aljasságaimmal együtt; de lásd az elszánt vágyamat is, hogy jobb legyek. Halld meg a lényem legmélyéből, nyomorúságom szakadékából felszálló sóhajom, hallgasd meg a sivatagot, aki szántóföld szeretne lenni!

Vajon a jóra vágyni elég ahhoz, hogy igazzá legyek?... Mit válaszolsz aggódó kérdésemre? Olvasol a szívemben - bárcsak én is olvashatnék a tiédben, hogy lássam, hogyan ítélsz felőlem... Megrémít ez a gondolat. Nem merem a tabernákulumra emelni a szemem, már csak végtelen jóságodban reménykedem. Teremtőm, ne vesd meg kezed művét! Ne dobd el, mint egy elrontott vázlatot! Atyám, ne utasítsd el gyermeked! Te, aki létrehoztál, könyörülj rajtam!”

(Henri Morice: Az Oltáriszentségben élő Jézus, 111-115)

2./ Jézuson kívül más barátaink is vannak: ők a szentek. Földi életükben ők is Jézus barátai voltak, megdicsőülésük után viszont példaképeinknek és közbenjáróinknak is tekintjük őket. Amikor a bérmálkozók bérmanevet választanak magunknak, akkor nem az a szempont, hogy melyik név tetszik neki, hanem az, hogy melyik szentet választja példaképének. Ahogy egy fiatal sportoló is rendszerint feltekint egy korábbi kiváló sportolóra, akit példaképének tekint; úgy tekintünk mi is arra a szentre, akit példaképünknek és közbenjárónknak tekintünk.

A gondviselő Isten bőven ad nekünk szenteket. Csak Szent II. János Pál pápa 27 éves pápasága alatt közel 500 személyt avatott szentté, a boldoggáavatottak száma pedig bőven meghaladta az 1000 főt. És akkor még nem beszéltünk azokról, akik boldoggáavatása már elkezdődött, illetve az életszentség hírében haltak meg.

Mit „csinálnak” a mennyben az üdvözült szentek? - kérdezhetjük. A Jelenések könyve 5. fejezete szerint az angyalok és a szentek így imádják és dicsőítik Istent: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás.” (Jel 5,12)

Az üdvözült szentekhez hasonlót teszünk mi is a szentségimádáson: dicsőítjük és magasztaljuk Istent. Amikor az Oltáriszentség előtt térdelünk, akkor a mennyei Egyházzal, a szentekkel egyet alkotunk: ők az oltár egyik felén, mi pedig úgymond az oltár másik felén; ők a színről színre látásban, mi pedig a hitben látjuk, szemléljük Jézust.

A szentségimádás nem más, mint Jézus boldog szemlélése. Ahogy ezt egy egyszerű francia paraszt történetéből megtanulhatjuk. Az arsi plébános – Vianney Szent János – észrevette, hogy egy földműves minden nap délben letámasztja a kapáját a templomajtóban, majd bemegy a templomba és sokáig bent marad. Utána ment, és látta, hogy a parasztember némán ül a templomban. Mit csinál itt ilyen sokáig, bátyám? - kérdezte tőle. „Semmit: én nézem Őt és Ő néz engem” - felelte az ember.

Ez a szemlélődő ima lényege: nem mondunk semmit, csak szemléljük Jézust, aki jelen van az Oltá-riszentségben. Olyan szeretettel szemléljük Őt, mint ahogy – hasonlattal élve – a kismama nézi újszülött gyermekét. Büszkén és örömmel néz gyermekére. Így nézzünk mi is az Oltáriszentségben jelenlévő Jézusra! Büszkén és örömmel. A szentségimádás nem kárba veszett idő, mint ahogy a kis-mama ideje sem elvesztegetett idő, amelyet gyermekére fordít. A szemléléssel növekszik a szerete-te. Ezt a szeretetnövekedést adja nekünk is a szentségimádásban eltöltött idő.