Budapest - Farkasréti Mindenszentek Plébánia

1./ Prohászka Ottokár püspök 1906-ban írt elmélkedésének a címe: A szép lélek szülőföldje.

Gondolatait azzal kezdi, hogy az emberek a szépben gyönyörködnek. Egy szép márványszobor-ban, egy szép festményben, egy szép színművész játékában. Az Úristen ezzel szemben más remek-műben leli kedvét, az pedig nem más, mint az erkölcsös ember, a szép lélek. Miért? Azért, mert a márványszobor és a festmény is semmivé válhat, a sztárolt emberből nyomorult teremtés válhat; de a lélek, mely az Úristen képére alakult, az maradandó örök emlék lesz. Az erkölcsös, tiszta lélek ke-rül be az „ég múzeumába”.

Hol teremnek az erkölcsös lelkek? - teszi fel a kérdést. Mindennek megvan a maga jó hazai föld-je, megvan a zónája, ahol a napsugár úgy éri, olyan szögben, ami jó neki. Ha nincs meg a növény-nek a jó hazai föld és nincs meg hozzá a kellő napfényes óra, akkor az a növény elsatnyul. Példaként említhetjük az állatokat is: azoknak is természetes környezetre van szükségük. Köztudott, hogy az állatkertben – vagyis fogságban - bizonyos állatfajok alig, vagy egyáltalán nem szaporod-nak. Valószínűleg hiányzik nekik a természetes környezet.

Hol teremnek az erkölcsös lelkek, a tiszta lelkek? Megfelelő környezetben. Prohászka Ottokár püspök az Oltáriszentség atmoszférájában látja azt a kívánatos környezetet, amelyben erkölcsös, tiszta lelkek teremnek. Az Oltáriszentség adja azt a lelki környezetet, amely aztán szent lelkeket teremt. Igen, mert az Oltáriszentség vételével Krisztus van veled, sőt: Krisztus van benned.

Nem véletlenül fogalmaz úgy az Oltáriszentségről szóló litánia, hogy az Oltáriszentség „szüze-ket nevelő bor”. Nem véletlenül említi egyik egyházi énekünk szövege hazánkat úgy, hogy „virágos kert vala híres Pannónia, mely kertet öntöze híven Szűz Mária”. (SzVU 294.A) Valóban, az Árpád-házi királyaink korában számos szentet adott hazánk az egyháznak. Szent István és Szent László királyok mellett említhetjük például Szent Erzsébet, Szent Margit, Szent Kinga, Boldog Jolán nevét, vagy a királyi családok külföldi leszármazottait, mint például Szent Piroska bizánci császárnő, Prágai Szent Ágnes, Portugáliai Szent Erzsébet és Skóciai Szent Margit nevét.

Miből merítettek erőt szentjeink az erkölcsös, tiszta élethez? Az Oltáriszentségből – feleli a kérdésre Prohászka Ottokár püspök, majd arra biztat: „legyetek meggyőződve, belőletek is azon mértékben lesznek szép lelkek, azon mértékben alakultok ki Krisztus hasonmásaivá, amelyben a szentáldozásból tudjátok meríteni az élet erejét.” (vö. Prohászka ÖM. 19. kötet, 291-295)

2./ Mai szentóránkon Boldog Batthyány-Strattmann László életéből ismerhetjük meg az Oltáriszent-ség szeretetének példáját.

A szegények szemorvosa körmendi kastélyának egyik szárnyában rendezte be kórházát. Népes családjával naponta vett részt szentmisén a kastély kápolnájában. Hálószobájából egy kis ablakon keresztül éppen a kápolna oltárára látott és így éjjel is beszélgethetett a szentségi Jézussal. Egyik kedves szentje a XVI. században élt egyszerű ferences testvér, Bayloni Szent Paszkál volt. Szent Paszkál már gyerekkorától nagy tisztelője volt az Oltáriszentségnek, akit ezért XIII. Leó pápa 1897-ben az eucharisztikus kongresszusok védőszentjévé tett.

Boldog Batthyány-Strattmann Lászlónak az Oltáriszentség és Szent Paszkál iránti tiszteletéhez fűződik egy kedves epizód. A boldog szemorvos legidősebb fia, Ödön, 20 éves korában vakbélgyul-ladás következtében meghalt. A fiú tudatában volt, hogy élete a végéhez ért, és nem sokkal halála előtt megkérdezte édesapjától, hogy ha a mennybe jut, kit köszöntsön először az apa nevében a mennyországban. Az apa Szent Paszkált jelölte meg. Ekkor Ödön megígérte, hogy átadja a köszön-tést és feladata teljesítéséről édesapja is tudomást fog szerezni. - Mint említettem, XIII. Leó pápa 1897-nen az eucharisztikus kongresszusok védőszentjévé tette Szent Paszkált. - Néhány héttel Ödön halála után (ez 1921-ben volt), a hercegorvos levelet kapott a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresz-szusok bizottságának titkárától Párizsból azzal, hogy vállalná-e a bizottságban Közép-Európa kato-likusainak képviseletét? A levél utalt arra, hogy a szervezet égi pártfogója Bayloni Szent Paszkál. A hercegorvos a levelet azonnal megmutatta feleségének, emlékeztetve őt Ödönnel folytatott utolsó beszélgetésére, majd így szólt: „Olvasd csak el! Ez Ödön válasza!” - A herceg természetesen vállal-ta a megtisztelő felkérést, és ő képviselte Közép-Európa népeit az eucharisztikus kongresszuson, melyet 1922-ben Rómában tartottak. (vö. Klemm Nándor: Csak eszköz vagyok... 58. old.)

3./ Mindannyian a 2020-ban megrendezésre kerülő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülünk. Minden vasárnap imádkozunk a Kongresszusért. Az imádság három kérése közül most az elsőt elmélkedjük át:

Mennyei Atyánk, minden élet forrása! Küldd el Szentlelkedet, hogy az önmagát értünk feláldozó és az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust felismerjük és egyre jobban szeressük!

Az imádság első része a Szentháromság személyeiről szól: az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről. A szentháromság olyan szeretetközösséget jelent, ahol mindegyik személy magában foglalja a másik kettőt; így lehet a három személy egyetlen Isten. Ennek az egymásban levésnek a tükörképét láthatjuk két igazi jó barát, vagy egy házaspár esetében, amikor annyira egyek, hogy már egymás gondolatait, kívánságait is kitalálják. Egyedül a kölcsönös szeretet képes ilyen egymásbanlevést létrehozni. A szentháromság tehát egymást magába foglaló és átjáró szeretetközösség.

Jézus ezt így mondta el: „az Atya bennem van, s én az Atyában vagyok” (Jn 10,38)

Máskor így imádkozott a hívek egységéért: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17,21)

A szentháromság személyei nem magányosak, hanem egymásban élnek. A szentháromság olyan szeretetközösség, olyan életközösség, amelyben mindegyik személy megosztja magát a többiekkel, úgy, hogy közben megtartja saját azonosságát, saját személyiségét.

Azért mondjuk a szentháromságot teljes és tökéletes szeretetközösségnek, mert itt nem „én-központú” kapcsolat működik (mint oly sok emberi kapcsolatban), hanem „másik-központú” szeretetkapcsolat működik. Ettől a „másik-központúságtól” tökéletes a szentháromság szeretetkapcsolata. Az emberi kapcsolatokban – legyen az baráti kapcsolat, vagy házastársi kapcsolat, a manapság elterjedt élettársi kapcsolatokról nem is beszélve – sajnos gyakran hiányzik ez a „másik-központúság” és ehelyett túlteng az „én-központúság”.

Mitől tükrözi egy meghitt házastársi kapcsolat a szentháromságos szeretetkapcsolatot? Attól, hogy ott megvalósul a „másik-központúság”. Ott megvalósul az egymásban való élet. A házastársak a házasság szentségével megkapják azt az ajándékot, hogy úgy tudjanak szeretni, ahogy Isten szeret; megkapják azt az ajándékot, hogy a Szentháromság szeretete működhessen bennük.

A kongresszusi imádság első részében azt kérjük, hogy az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust felismerjük és egyre jobban megszeressük. Azt kérjük, hogy úgy tudjuk megszeretni az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust, ahogy Bayloni Szent Paszkál – az eucharisztikus kongresszusok védőszentje –, vagy ahogy Boldog Batthyányi-Strattmann László megszerette.

Miért fontos megszeretni az Oltáriszentségben velünk levő Jézust? Azért, mert tőle tanulhatjuk meg odaajándékozni magunkat másoknak. Jézus szeretete nem „én-központú” szeretet volt, hanem „másik-központú” szeretet. Ezt a szeretetet a szentháromságos életéből hozta magával.

A „másik-központú” szeretet képes áldozatot hozni másokért; ezzel szemben az „én-központú” szeretet inkább csak a maga javát keresi mindenhol, akár a baráti, akár a házas kapcsolatban is.

A „másik-központú” szeretet képes kiszolgáltatni magát a másikért; az „én-központú” szeretet viszont a másikat szolgáltatja ki saját vágyainak.

Az Oltáriszentség imádása tehát igen alkalmas arra, hogy eltanuljuk Jézustól a „másik-központú” szeretetet, s ezáltal egyre inkább hasonlóvá váljunk a szentháromságos szeretetközösséghez.

Az Oltáriszentségi imádása teremti meg azt a jó lelki környezetet, amelyben erkölcsös lelkek születnek – mint Bayloni Szent Paszkál és Boldog Batthyány-Strattmann László -; olyan lelkek, akikben a mennyei Atyának kedve telik; olyan szentek, akiket majd egykor beállít mennyei szobros csarnokába.

„Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,

míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya

beállítson majdan szobros csarnokába"                        (Babits Mihály : Psychoanalysis Christiana)