Szentségimádás Farkasréten, 2011.10.06.
1./ Szentségimádás alkalmával felmerülhet a kérdés: miről elmélkedjek, mit imádkozzak e csöndes óra alatt? Mivel szentségimádást a templomban végzünk, ahol a szentmisét is bemutatjuk, adódik a párhuzam az utolsó vacsora termével. Mert minden szentmisén valamilyen módon mi is az utolsó vacsora termében vagyunk, ahol Jézus kijelentette az asztalon lévő kenyérre és borra, hogy ez az ő teste és vére. A pap szavaira itt is megjelenik az Oltáriszentségben Jézus. Most képzeljük bele magunkat az utolsó vacsora termébe, ahol a vacsora után Jézus imádkozik. János evangélista a 17. fejezetben megőrizte Jézus imáját, amit „főpapi” imádságként szoktunk emlegetni. Jézus ebben az imádságban először önmagáért imádkozik (az 1-5. versekben), majd a tanítványokért (6-19. versek), legvégül pedig az egyházért, azaz a mindenkori hívekért imádkozik (20-26. versek).
János evangéliumának 17. fejezete mintát ad ahhoz, hogy a szentségimádás órája alatt miről elmélkedjek, miért imádkozzak. A templomban, mely valamiképpen az utolsó vacsora terme, azt kell tennem, amit Jézus is tett. Imádkozzunk önmagunkért, és másokért! Most nézzük János leírását.
János evangélista így vezeti be Jézus imádságát:
„A (búcsúbeszéd) szavai után Jézus égre emelte tekintetét, és így imádkozott: 'Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged.” (Jn 17,1)
Amikor Jézus imádkozni kezd, égre emeli tekintetét. Sokszor láthattunk ilyen festményeket, ahol Jézus égre emelt tekintettel imádkozik. Ma már tudjuk, hogy Isten nem a mennyezetnél vagy a padláson van, hanem mindenütt jelen van. De az akkori világ nyelvén ez annyit jelentett, hogy az imádkozó Jézus egész lényével Isten felé fordult. Ha megfigyeljük a templomban imádkozó embereket, gyakran látjuk azt, hogy fejüket tenyerükbe hajtják, vagy egyszerűen csak lehajtják és így imádkoznak. A lényeg azonban ugyanaz: Istenre figyel az imádkozó. Lényegtelen, hogy szemét az égre emeli, vagy szemét lehunyja, arcát kezébe temeti. A lényeg az, hogy Istenre figyel az imádkozó. Akár az égre tekint az imádkozó, akár kezébe rejti arcát, ezzel a gesztussal mintegy kizárja a külvilágot a tudatából, egyedül Istenre akar figyelni. Ez olyan, mint amikor a rádiókészüléket ráállítom egy adott hullámhosszra, hogy hallgathassam. Csak azt az adást fogom hallgatni, a többit kizárom a figyelmemből. Az imádságban ez a lényeg: egyedül Istenre akarok figyelni, és minden mást kizárok tudatomból. Az égre emelt szem, vagy a behunyt szem segít ebben a koncentrációban.
A másik mozzanat, amit János evangélista kiemel Jézus imájából, az a megszólítás: „Atyám!” - így kezdi Jézus az imádságát. Miért fontos ez a megszólítás? Az elsőáldozóknak is azt tanítjuk, hogy Isten a mi mennyei Atyánk. Jóllehet Istent többféleképpen szólíthatjuk, mégis az „Atya” megszólítást tanítjuk meg. Azért, mert Jézus is így szólította meg Istent: Atyám!
Gyökössy Endre református lelkipásztor és pszichológus egyszer azt kérte ifjúsági csoportjától, hogy írásban válaszoljanak arra kérdésre: kicsoda Isten? A 32 válaszoló fiatal közül csak ketten voltak, akik azt válaszolták, hogy Isten az Atya, és csak egyetlen egy válaszolta azt, hogy Isten az Atyám. A köznyelvben még ennél is rosszabb a helyzet. Sokan nem Istenről, az Atyáról beszélnek, hanem a sorsot, a kiszámíthatatlan végzetet, vagy a gondviselést emlegetik. Mintha a személyes Isten nem is létezne, csak a vak sors.
Mennyire szép Jézus megszólítása, amikor egyes szám első személyben mondja: Atyám! Ebben az a szép, hogy személyes megszólítás. Nem egy kívülállóként emlegetem Istent, mint mások 'atyját', hanem hitvallóan mondom: én Atyám!
Most itt vagyunk a templomban, ami valamiképpen az utolsó vacsora terme, és felidézi előttünk az imádkozó Jézust. Vajon ha mi kapnánk felkészületlenül egy ilyen körkérdést, hogy kicsoda neked Isten, mit válaszolnánk? Azt, hogy ő a vak sors, a végzet, vagy a gondviselő? Vagy pedig azt mondanánk, hogy ő az én Atyám?
A harmadik gondolat, amit érdemes kiemelni, hogy Jézus többet beszélt az Atyáról, mint önmagáról. Ezen a téren is tanulhatunk Tőle, hiszen mi hajlamosak vagyunk pontosan fordítva tenni: többet beszélni önmagunkról, mint az Atyáról. Amikor imádkozunk, leginkább magunkra gondolunk, magunknak kérünk valamit. Ez még nem lenne baj, hiszen Jézus maga is biztat, hogy kérjetek. De Jézus imádáságában dicsőítette is az Atyát, mintsem kért valamit. Most mi is dicsőítsük az Atyát a szentmise Glória-imádságával. Mondjuk együtt: Dicsőség a magasságban...
2./ Térjünk vissza első elmélkedésünk egyik megállapításához: Jézus többet beszélt az Atyáról, mint önmagáról. Mi lehet ennek az oka? Szerénység? Annál több! Az utolsó vacsora termében elmondott főpapi imájában Jézus ezt mondja: „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent”
(Jn 17,3). Tehát Jézus azért beszél többet az Atyáról, mert az örök élet feltétele, hogy ismerjék az Atyát. Persze az Atyát senki sem látta, csak Jézus, aki az Atyától jött. Ezért az Atyát Jézuson keresztül lehet megismerni.
Most maradjunk még ennél a szónál, hogy „megismerni” az Atyát. A Biblia a „megismerni” igét nem csak az értelmi megismerésre alkalmazza, mint ahogy valaki megismer egy irodalmi vagy képzőművészeti alkotást. A Biblia a „megismerés” igét a férfi és nő közötti intim kapcsolatra is alkalmazza. Pl a Teremtés könyve leírja, hogy Ádám megismerte feleségét, Évát, ez fogant és megszülte Káint. (Ter 4,1) Vagyis a „megismerni” ige a házastársak közötti testi kapcsolat kifejezése. Lukács evangéliumában olvassuk, hogy amikor Gábor angyal közli Máriával, hogy gyermeket fog szülni, Mária megkérdezte: Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek? (Lk 1,34) Szűz Mária azért kérdezett így, mert neki nem volt testi kapcsolata vőlegényével, Józseffel. A „megismerni” ige tehát a Bibliában intim kapcsolat kifejezése.
Hogy kell akkor érteni Jézus főpapi imájának mondatát: „az örök élet az, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent.” Úgy kell érteni, hogy amikor imádkozom, akkor Istennel egy intim szférába kerülök. Az örök élet kezdete megvalósul már akkor, amikor az Atyával az imádás segítségével intim kapcsolatba kerülök. Az örök élet tehát az Atyával való intim, bensőséges kapcsolat. Hasonló ez ahhoz, amikor a szülő és gyermeke között egyfajta intim kapcsolat jön létre. Az Istennel való intimitás természetesen kizárólag a lelki kapcsolatra vonatkozik.
De hogyan jöhet létre az Atyával ilyen intim, bensőséges kapcsolat? Ki kezdeményezheti ezt? Szerencsére Jézus erről is szólt. A kafarnaumi zsinagógában mondott beszédében kifejti, hogy „senki sem jöhet hozzám, ha az Atya nem vonzza...” (Jn 6,44) Ez azt jelenti, hogy senki sem lehet Jézus tanítványa, senki sem lehet hívő az Atya vonzása nélkül. Az Istennel való bensőséges, intim kapcsolatot maga az Atya kezdeményezi.
Hol és mikor kezdeményezi ezt a kapcsolatot az Atya? A lélek csöndjében szólít meg bennünket.
Ezért kell előbb csöndet teremtenünk magunk körül és magunkban, hogy meghallhassuk az Atya hangját. A szentségimádás csöndes percei kiválóan alkalmasak erre. Rohanó és zajos világunkban nem könnyű megteremteni ezt a csöndet. A sok feladat – melynek meg akarunk felelni – állandó stresszes állapotban tart. És még ha szeretnénk is Istennel kapcsolatba lépni, rosszul keressük őt. Szent Ágoston püspök Vallomásaiban ezt utolérhetetlen pontossággal fogalmazza meg, mikor így ír: „Ó, örök Szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem. Íme, belül voltál, én pedig kívül és kint kerestelek... Velem voltál, de én nem voltam veled. Távol tartottak tőled engem olyan dolgok, amelyek nem léteznének, ha nem volnának benned.” (X.könyv 27.fej. 38.) Valóban rosszul keressük Istent. Külső dolgokban keressük, holott Ő belül van. A külső zajos világban keressük, s Ő a lélek csöndjében vár ránk. Sokan a narkotikumban, a zabolátlan testiségben keresnek valami „istenit”, miközben Isten a józanságban és tisztaságban található meg.
Mi most Jézushoz hasonlóan – az utolsó vacsora termében – kapcsolatba lépünk az Atyával.
Tanuljunk Jézustól, aki az utolsó vacsora termében így imádkozott: „Atyám, elérkezett az óra...A feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem.” (Jn 17,4) Egyszer mindannyiunk számára elérkezik az utolsó óra, s akkor majd mi is tudjunk így szólni: Atyám, elérkezett az óra... Mit kérjünk az Atyától? Azt, amit Jézus is kért, hogy akkor jöjjön el a végső óra, amikor már minden feladatot elvégeztem. Gyökössy Endre református lelkész így ír: „Meggyőződésem, hogy aki Jézus Krisztus mai tanítványa, az nem akkor hal meg, amikor egy betegség elviszi, hanem akkor jön el az utolsó órája, amikor mindazt elvégezte, amit rábízott az Isten, mivel nincs több tennivalója már itt, ezen a földön, indulhat haza az Abbá-hoz, az Atyácskához.” (János evangéliuma, 222.)
Boldog II. János Pál pápa életének utolsó időszakában, amikor már nagyon sokat szenvedett, így szólt környezetéhez: engedjetek el az atyai házba! A nagy pápa még betegségével is tanított. Arra tanított, hogy olyan bensőséges bizalommal – intimitással - forduljunk mennyei Atyánkhoz, ahogy Jézus is fordult az utolsó órákban Atyjához fordulni: „Atyám, elérkezett az óra...” Ezért imádkozunk így a zsolozsmában: „a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten.”Ámen