Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

A hit örömforrás – 2023.01.02.

1./ A történelem vándora, az Egyház nem haladhat át a világon úgy, hogy a környezet érintetlenül és sértetlenül hagyja. Mégsem mondhatjuk, hogy a világ determináló, meghatározó hatással van az Egyházra. Azért nem mondhatjuk, mert hitünk szerint a gondviselő Isten a történelem ura. Az ószövetségi választott nép története is mutatja, hogy Isten az, aki hol óvja, hol bünteti népét, s a pogány népeket nemegyszer a büntetés eszközeként használja. A történelem tehát nem a vak sors műve, hanem Isten műve. Ahogy Dante látni engedi a pokol kapujának feliratát:

„Isten Hatalma emelt égi kénnyel, az ős Szeretet és a fő Okosság.”

 

Ez a Háromság – a Hatalom, a Szeretet és az Okosság – kiált Isten minden művének, a történelemnek is a homlokzatáról – írja Sczütz Antal Isten a történelemben c. könyvében (131). A történelem nem a vak sors műve, hanem Isten teremtő Hatalmának, megváltó Bölcsességének és közösség-építő Szeretetének a műve.

Mindazonáltal Isten Egyházának jelentős ellenségei vannak. A hitetlenség erői különféle fenyegetések formáit öltik magukra a nyugati világban. Mi, itt Kelet-Európában megtapasztaltuk a harcos ateizmus agresszív fenyegetését. A kommunista rendszer a három T-betűvel jellegzett kultúrpolitikájával – tiltással, tűréssel és támogatással – gátolta az Egyház szabadságát. Tiltotta a fiatalok keresztény hitben való nevelését, tűrte ugyan a nyilvános vallásgyakorlást, de ugyanakkor támogatott minden hitellenes propagandát. Ezekben az évtizedekben az úgynevezett szabad Nyugaton alattomosan szivárgott be a társadalomba a vallási közöny. A hírközlési eszközök gondoskodtak arról, hogy a liberális eszmék minden otthonba eljussanak.

Így történhetett meg, hogy mára sok nyugati ország elvesztette keresztény jellegét. Egyre kisebb számban még megkeresztelték gyermekeiket, de gyakorlatilag teljesen a keresztény Egyházon kívül élnek. Már Szent VI. Pál pápa is foglalkozott a vallásukat nem gyakorlók jelenségével:

„A nem-gyakorlók létezése igen ősi jelenség a kereszténység történetében, természetes gyengeség, az alapvető állhatatlanság eredménye, melyet mi, szerencsétlenek mélyen magunkban hordunk. Ma azonban ez bizonyos új jellemvonásokkal gazdagodott, ami sok esetben a korunkra annyira jellemző kinövések eredménye. Hasonlóképpen, onnan is származik, hogy a keresztény szoros közelségben él a nemhívőkkel, következésképpen megtapasztalja a hitetlenség hatásait. Ezen túlmenően, napjaink nem-gyakorló keresztényei a megelőző koroknál jobban keresik a magyarázatát és igazolását helyzetüknek a belső vallásosság, a személyi függetlenség, vagy hitelesség nevében.” (Evangelii nuntiandi, 56)

 

2./ A mai Egyház talán legnagyobb kihívása, hogy miként szóljon a csak megkeresztelt keresztényekhez - másképpen fogalmazva: a papírkeresztényekhez –, akik vallásismeretük és életvitelük szerint határozottan nem keresztények. Hogyan közelítsünk azokhoz a jólneveltekhez, akik a kereszténységet, mint valami értelmetlen dolgot, kirekesztették az életükből?

A probléma egyik része, hogy katolikusaink közül még sokan – bár egyre fogyó számban – részesülnek a szentségekben, azonban soha nem jutottak el addig a pontig, hogy személyesen kötelezzék el magukat Krisztusnak. Ahogy néha kifejezzük, túl sok ember „szakramentalizálódott”, de nem „evangelizálódott”.

A probléma másik része, hogy nem elégedhetünk meg a hitbeli alapképzéssel (a gyerek legyen elsőáldozó, esetleg még a bérmálás is „belefér”, de erről inkább döntsön ő maga). A hitet mélyíteni, erősíteni, érettebbé kell tenni! A hit elmélyítésében megkerülhetetlen felelőssége van minden katolikus hívőnek. Ahogy a szakmai ismeretek bővítését és elmélyítését sem lehet áthárítani az állami szervekre, úgy a hit elmélyítését sem lehet az Egyházra hárítani. Minden új generációnak a saját útját kell járnia a hit felfedezésében. A szombaton elhunyt XVI. Benedek pápa így ír erről:

„A hit szépségének és élvezetének felfedezése az ösvény, amit minden új generációnak magának kell megtalálnia, mert mindenünk, amink van, ami a legbelsőnk, ami leginkább a sajátunk, a hiten nyugszik: a szívünk, az elménk, a szabadságunk mély, személyes kapcsolatban van az Úrral, aki bennünk működik.”

 

 

 

AttachmentSize
Vesperás, 2023-01-02.odt32.1 KB