Budapest - Farkasréti Mindenszentek Plébánia

Prohászka Ottokár püspök I. világháború idején (1915) a háború problémájáról közzétett írása (vö. ÖM 10, 283-288) sajnálatos módon ma is időszerű. Ebből merítettem az alábbi gondolatokat.

A II. világháború után eltelt közel nyolc nyugodt évtized vajon közelebb hozta-e Európa népeit egymáshoz? Vajon a világbéke gondolata nem csupán illúzió maradt? Vajon az állam- és kormányfők, parlamentek és konferenciák képesek-e irányítani az irracionális érzelmeket, szimpátiákat és gyűlölködéseket? Vagy az irracionális hatalmak nem megbokrosodott lovakhoz hasonlítanak-e, melyeken ugyan ülünk, de melyeket nem mi irányítunk, hanem ők visznek minket?

Az irracionális hatalmak működése hullák százezreit, földig rombolt településeket, földönfutó menekültek millióit, nyomorékok sokaságát, özvegyek és árvák tömegeit hozta létre.

Hol van az az igazság és jog, amely ennyi pusztítást és kegyetlenséget védeni tudna? Lehet itt igazságos és jogos háborúról beszélni? Joggal és igazsággal magát a háborút sem magyarázni, sem enyhíteni nem lehet; már csak azért sem, mert a jogos és igazságos háború éppoly kegyetlen és embertelen, mint a jogtalan, s egyformán vetkőzteti ki az embert emberségéből mind a kettő.

Itt nem a jog vagy a jogtalanság, hanem maga a háború a probléma és botránykő.

Hogy lehet az, hogy a kultúrember, s még inkább a magát keresztények mondó ember túltegye magát mindazon, amire őt a hit és szeretet, testvériség és műveltség, erény, jóság és szépség inspirálja? Hogyan lehetséges az, hogy szakít eszményekkel, és lelkesen követi az irracionális hatalmak döntéseit?

Hogyan beszélhetünk humanizmusról és haladásról, amikor az erőszak fúriája félrelöki az útból az eszményekről, igazságról, jóságról és általános békéről álmodozókat, mintha csak szappanbuborékot eregető gyerekek volnának?

Hogyan beszélhetünk kultúremberről, amikor a háború az embert egy erkölcsi ex-lex – törvényen kívüli – állapotba süllyeszti? Ismerjük csak be, hogy a háború vérfürdőjében leáznak rólunk a kímélet és könyörület emberi vonásai, mint ahogy szétáznak a záporesőben a papírvirágok.

A háború érthetetlenségét fokozza, hogy ezt a pusztítást és vandalizmust nem török, nem mongol hordák végzik, hanem kultúrában nevelkedett emberek, kik imádkoznak, kiket férjeknek, édesapáknak hívnak, kik szeretik családjukat, s könnybe lábad a szemük, mikor viruló kislányuktól vagy fiacskájuktól búcsúznak… Ijedezve, szinte rémülten látom, hogy ez a világ mily kevéssé az én világom.

(Kitérőleg említem, hogy a II. világháború utáni években hasonlót írt le a fiatal Pilinszky János Kihűlt világ c. versében: „Ez a világ nem az én világom, csupán a testem kényszere”)

Vajon mikor sikerül ezt az erőszakkal és immoralitással, meg irracionális elemekkel telített világot Isten országává változtatni? Persze tudjuk: végül nem az irracionális hatalom, hanem az eszmény érvényesül. Övé a végső szó, mely a háborúnak s minden kínnak és gyötrelemnek problémáját így oldja meg: minden rossz a jó megőrzését is szolgálja, de minden rosszat a több jóval kell legyőzni, a háborút is több, nemesebb emberséggel!

Hol tartunk még ettől?! S egyáltalában, sikerül-e ez majd valamikor? De ha lesz is háború, míg a világ áll, azért mindig a jó megerősödését fogja szolgálni. Ha létezik némi értelme a háborúnak, akkor ez az: a jó megerősödését szolgálja. Az inga mindig két irányba leng.