Gondolatok Halottak napja után
Mit tehet egy keresztény a halál tabu-jellege ellen? - gondolatok Halottak napja után
1./ A világ mindent megtesz, hogy a halál tabu-jellegét fenntartsa. Sokféleképpen igyekszik elterelni az ember gondolatát a haláltól, az elmúlástól. Mindenszentek ünnepe előtti vasárnap délután átmentem a farkasréti temetőbe. A szélesre tárt kapuban tolongtak az emberek. Sült gesztenye illata áradt szét a kapuban. A gesztenyeárus nem látszott a tömegtől, de az illat megtette a hatását... Jó üzlet. Hogy mi mindent ki nem eszelnek a kereskedők? A temetői hangulatot hovatovább felváltja a karácsonyi nagybevásárlás légköre. Erre van szüksége a temetőlátogatónak? Kétlem.
Az ember olyan teremtmény, hogy kérdez. Amit még nem ismer, arról kérdez. Az iskolába készülő kisdiák arról kérdez, milyen lesz majd az iskolában. A szülő pedig felvilágosítja. Az iskolák nyílt napokat rendeznek az érdeklődőknek, hogy tájékoztatást adhassanak a kérdezőknek. Az orvos tájékoztatja a betegét egy beavatkozás előtt, hogy mire számítson és hogy megnyugtassa őt. Merthogy az ember olyan teremtmény, aki aggódni is tud az előtte álló ismeretlen eseményektől.
2./ Az Egyház tanítást ad a halál utáni létről. Tehát van miről beszélni a halál iránt érdeklődő családtaggal. Sőt, még példát is olvashatunk, hogy a szentek milyen módon beszéltek a halálról. Az egyik legszebb leírást Szent Ágoston önéletrajzi művében – a Vallomásokban – olvashatjuk. Megtérése után anyjával – Szent Mónikával – éppen hajóra vártak az itáliai Ostiában, amikor Mónika hirtelen leesett a lábáról...
„Már küszöbön leselkedett a nap, amelyen anyámnak távoznia kellett földi életéből. Te, Uram, tudtad ezt a napot, nekünk még nem volt sejtelmünk se róla. Történt - úgy hiszem, rejtett irányításoddal -, hogy ő és én az egyik ablakra könyökölve álltunk. A szállást adó ház belső kertjére láttunk onnét, a Tiberis-parti Ostiában, ahol messze a világ zajától, hosszú utazásunk bajai után a tengeri útra gyűjtöttünk erőt.
Meghitten, édesen beszélgettünk, csupán egymással. Elfelejtettük, ami mögöttünk volt, és nekifeszültünk az előttünk levőknek (vö. Fil 3,13). Fontolgattuk magunk között, jelenlétedben, Uram, örök Igazság, hogy milyen lesz majd a szentek örök élete, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott (vö. 1 Kor 2,9). Szívünk ajakával áhítoztunk forrásod magasztos csöppjeire, az élet forrására, mely tenálad van (Zsot 35,10).
Ilyesféléket mondottam, talán másképpen, vagy nem pontosan e szavakkal, Uram, te tudod, hogy e dolgokról történt csevegésünk napján, midőn beszélgetésünk folyamán ugyancsak silánynak láttuk a világot minden gyönyörűségével együtt, így szólott anyám: „Ami engem illet, fiam, nem találom én már örömömet e földi élet során semmiben. Mit keressek, miért éljek itt, nem tudom. E világban való minden reménységem szertefoszlott. Csupán egy dolog volt, amiért ideig-óráig még szívesen maradtam e földi téreken, hogy téged halálom előtt katolikus kereszténynek lássalak. Tetézetten teljesítette kérésemet az Isten, hiszen megveted immár a földi boldogságot, sőt az Úr szolgájaképpen látlak. Mit keressek tehát a földön?”
Nem emlékszem pontosan, hogy az anyámnak erre mit feleltem. Talán öt nap sem múlt el ezután, vagy alig valamivel több, és láz döntötte őt ágynak. Betegsége egyik napján ájulásba esett, és egy kevés ideig eszméletlenül feküdt. Összeszaladtunk, ámde magára eszmélt hamarosan, és amikor meglátott minket ágya mellett, engem és testvéremet, mintegy kérdő hangon így szólt hozzánk: „Hol voltam?” És mihelyt látta, hogy mennyire megrendített bennünket a fájdalom, így folytatta tovább: „Tehát itt temetitek el anyátokat.” Hallgattam, és könnyeimmel gyürkőztem.... Majd mindkettőnknek csakhamar ezt mondotta: „Földeljétek el bárhol ezt a testet. Ne okozzon ez nektek semmi gondot. Csak arra kérlek titeket, hogy az úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, akárhol is lesztek.” Midőn ezt a kívánságát, amennyire tudta, szavakba öntötte, elcsendesedett. Tovább küzdött súlyosbodó betegségével.”
Amíg az emberek több generációs nagy családban éltek – pl egy fedél alatt élt három generáció a vidéki parasztházakban -, addíg nem volt tabu a halál, mert a háznál megtapasztalta a gyerek is, hogy mi az az öregség és betegség. A nagycsaládok megszüntével vált tabuvá a halál. Ez nem azt jelenti, hogy az emberből kihunyt volna a számára ismeretlen vég utáni érdeklődés. Nem szűnt meg, csak rejtetté vált. Mert a világ elrejtette a halált, mintha nem létezne. Pedig létezik. S ha nem beszélünk róla, akkor a frusztrál, szorongóvá tesz. A világ ezt úgy orvosolna, hogy az idősotthonokba pszichológust küld. Mennyivel egyszerűbb lenne a probléma megoldása, ha mernénk beszélni a halálról.