Gondolatok az Önkéntesség Európai Évéről a Róm 15,1-3 nyomán.
1./ Az Európai Unió 1983 óta rendez bizonyos témakörre „épített” éveket. Az idei év központi gondolata az önkéntesség lett. Ezzel az önkéntesség erkölcsi magatartására akarja felhívni a polgárok figyelmét. Szombaton – január 7-én – volt az Önkéntesség Évének megnyitója Budapest, melyen részt vett az Európai Bizottság, a magyar kormány, az ENSZ és több európai állam képviselője. A konferencia megnyitó beszédét Schmitt Pál köztársasági elnök mondta.
Az Önkéntesség Évét többféle oldalról lehet megközelíteni: pl gazdasági és lelki szempontból. Mi most az önkéntesség lelki oldaláról gondolkodjunk. Erre kiváló alkalmat ad a mai zsolozsma esti imaórájának olvasmánya, Pál apostol rómaiakhoz írt levelének részlete.
„Mi, az erősek, kötelesek vagyunk az erőtlenek gyengeségeit hordozni, és nem szabad a magunk kedve szerint élnünk. Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse: annak javára, annak épülésére legyen. Hiszen Krisztus sem a maga javával törődött...” (Róm 15,1-3)
Az apostol három mondatának közös gondolata a magunk java, vagy a mások, a közösség java. Az önző ember csak a maga javával törődik, az önzetlen ember viszont inkább a közösség javára gondol. Ebben Jézus a példakép! Az önkéntesség elválaszthatatlan az önzetlenségtől! dr. Beer Miklós váci püspök a 2007-es Szent Erzsébet Év alkalmából megrendezett konferencián remekbeszabott előadást tartott ezzel a címmel: „Önkéntes önzetlenség, mint a hiteles szeretet-szolgálat útjelzője.” Árpádházi Szent Erzsébet legjellemzőbb készsége volt, hogy mindenkor kész volt másoknak örömet szerezni, másoknak segíteni és a rászorulókkal együttérezni. Ez a készség a kis gyermekekben még szinte ösztönösen benne van. A gyerek alapvetően jószívű – ilyen volt a gyermek Erzsébet is. De felnőtt korban már önnevelésre van szükség, hogy az önzetlenség készsége megmaradjon, vagy elmélyüljön. A gyermek felnőve találkozik a külvilág önzésével, amely képes lerontani a még gyermekkorban meglévő önzetlenséget. Szent Erzsébetre is micsoda nyomás nehezedett férje korai halála után, amikor a rokonság rossz szemmel nézte a fiatal özvegy jótékonykodását. Attól féltek, hogy szétosztja a családi vagyont. Ez az irigység odáig fajult, hogy Erzsébetet elüldözték otthonából, három pici gyermekével együtt. A fejedelemasszony egyszeriben hajléktalan lett. Mai szemmel nézve micsoda felemelkedést jelenthetett volna neki, hogy elfogadja a német császár házassági ajánlatát. Erzsébet azonban egyrészt nem érezte lecsúszásnak helyzetét, sőt örült, hogy a Szentcsaládhoz hasonlóan hajléktalan lett, másrészt az önzetlenség már annyira „megfertőzte”, hogy nem tudta elképzelni az életét az ő szegényei és koldusai nélkül. Ezért nem lett császárné. Ezzel azt akarom mondani, hogy a gyermek Erzsébetben ösztönösen meglévő jóra való készség a felnőtt Erzsébetben már önnevelés eredménye volt.
2./ Az Önkéntesség Európai Évében arra kellene figyelnünk, hogy megfelelő önneveléssel begyakoroljuk az önzetlenséget. Mert az önkéntesség elválaszthatatlan az önzetlenségtől. Pál apostol gondolatával élve ne a magunk kedvét keressük, hanem a közösség kedvét – amint ezt Jézus is tette.
Beer Miklós püspök atya kitér előadásában korunk „készség-telenségére”, ami az önzés gyümölcse. „Fájó-szomorú, lehangoló élmény, ha már egy gyerek unottan, kelletlenül lép ki reggel a kapun. Lassú, kényszeredett. Hiába kérlelik, hiába hívják – nem mozdul. A „nincs kedvem” alapállású gyerek arcán nincs derűs mosoly.” - írja a püspök, majd azzal folytatja, hogy: „Panaszkodunk az ifjúság sodródása miatt? De ki szervez nekik szabadidős programokat, kirándulásokat, klub-foglalkozásokat, táncházat, film-klubot, színjátszókört? … Egy keresztény embernek (ha valóban az), akkor nem a drága külföldi nyaralások, vagy zarándokutak fogják kitölteni az idő és pénz-lehetőségeit, hanem eszébe fog jutni valamiféle „non profit” tevékenység, szolgálat.”
A püspök atya gondolatai nagyon időszerűek. A plébániákon – így Farkasréten is –találkozunk az önkéntes önzetlenség szép megnyilvánulásaival: a karitász-csoport működése; a ministránsok, kis énekkar, cserkészek vezetői, az oltáregylet vezetése, a hitoktatók „óraadáson” túli munkája a gyerekekkel, az anya- és apacsoport összefogása; a karácsony előtti kórházlátogatás 2-3 család részvételével mind megannyi élő példája az önzetlen önkéntességnek. Az önzetlen önkéntesség köre azonban tovább bővíthető. Még több személy bevonásával, még többet lehet tenni a közösségért. De ezt nem mások megszervezésével kell elérni, hanem önneveléssel. Nem a „fogjuk meg, és vigyétek” és az „úgy állj a munkához, hogy mások is hozzáférjenek” attitűddel, hanem a jézusi magatartással, aki „szeretett és feláldozta magát értem” (Gal 2,20). Jézus az önzetlen önkéntesség örök példája!