Budapest - Farkasréti Mindenszentek Plébánia

1./ Az Oltáriszentség az egység kenyere

Mindenki ismeri a latin eredetű uniformis szó jelentését: egyenruha. Egyenruhát viselnek a katonák, tűzoltók, mentősök, rendőrök, vasutasok, matrózok, cserkészek és még számos testület tagjai. De még a különböző pártok tagjai is felöltenek magukra kongresszusukon valamilyen kitűzőt, vagy sálat; a különböző gimnáziumok diákjai az iskola jelvényét tűzik ki ruhájukra; az OTP Bank dolgozói is zöld nyakkendőt viselnek; a csapatsportok játékosai is saját mezben lépnek pályára. Az uniformis nem csak arra való, hogy megkülönböztesse viselőjét a többi embertől – pl. katonát egy másik nép katonájától –, de arra is alkalmas, hogy kifejezze annak a közösségnek az egységét. Amikor valaki felölti az uniformist, azzal „elrejti” saját személyiségét és kidomborítja a közösséghez való tartozást. Az uniformis identitást, öntudatot is ad viselőjének.

A katolikus keresztényeknek a közösséghez való tartozás kifejezője az Oltáriszentség. Amikor szentáldozáshoz járulunk, ugyanazt a lelki táplálékot vesszük magunkhoz: Jézus valóságos testét és vérét a kenyér és bor színében. A szentáldozás az Egyházához való tartozásunk kifejezése.

Nagy Szent Vazul egyházatya így imádkozik: „Istenünk, add, hogy mi mindnyájan, akik az egy kenyérben és egy kehelyben részesedünk, egyek legyünk egymással a Szentlélekben.”

A III. misekánon szinte szó szerint ezt tartalmazza: „Add, hogy mi, akik az ő testét és vérét magunkhoz vesszük, Szentlelkével eltelve egy test és egy lélek legyünk Krisztusban.”

Vagyis a szentáldozás lelki hatása, hogy létrehozza a hívek egységét és közösségét. Ahogy az uniformis erősíti a csapatszellemet, a szentáldozás erősíti a lelki testvériség érzését. Ez az összetartozás már létrejött a megkeresztelésünkkor, de senkinek sincs a homlokára írva, hogy ő keresztény. Amikor viszont szentáldozásban részesül egy katolikus, azzal láthatóvá teszi a katolikus egyházhoz való tartozását.

Hálásnak kell lennünk, hogy Jézus nekünk adta önmagát az Oltáriszentségben; elősegítve ezzel a vele való egységünket, és a többi hívővel való egységünket. Az Oltáriszentség valóban az egység kenyere. A szentáldozás uniformizál, vagyis „elrejti” saját személyiségünket, hogy annál inkább kidomborodjék a közösséghez való tartozásunk.

Az elsőáldozás előtt álló gyerekek jól érzik ezt, ami abból is látszik, hogy várva-várják elsőáldozásuk napját, amitől fogva már ők is együtt mehetnek áldozni szüleikkel, testvéreikkel. A család közös szentáldozása ugyancsak erősíti a családi összetartozás érzését. Hálásnak kell lennünk Jézusnak az Oltáriszentség ajándékáért. Csak az isteni bölcsesség tudott kitalálni ilyen nagyszerű ajándékot.

(A következő 2. pontot csak fiataloknak és felnőtteknek mondom.)

2./ Sajátos jelenség, hogy újabban a protestáns (pl. református, evangélikus) hívők részéről felmerült az az igény, hogy ők is járulhassanak szentáldozáshoz a mi szentmiséinken. Elsősorban vegyes vallású házastársaknál jelentkezett ez az igény; amikor a katolikus házastárssal együtt a protestáns házastárs is részt vesz a szentmisén. A jelenleg is érvényes egyházi törvénykönyv szerint erre azonban nincs lehetőség, mert a protestáns testvérek hite eltér ebben a katolikusok hitétől. Hamis és megtévesztő lenne, ha az eltérő hit ellenére mégis áldozhatnának. Előbb helyre kell állítani a hitbeli egységet, s csak utána lehet közösen járulni hitünk legfőbb misztériumához, az Oltáriszentséghez. Amíg ez a hitbeli egység nem jön létre, addig a protestánsok nem járulhatnak szentáldozáshoz, a katolikus hívő pedig nem járulhat protestáns istentiszteleten úrvacsorához; egyszerűen azért, mert a szentmise nem úrvacsora, az úrvacsora pedig nem szentmise.

Sportból vett hasonlattal élve: egy Fradi-Újpest mérkőzésen sem állhat át egy Fradi-játékos az Újpest csapatába csak azért, mert a barátja abban a csapatban játszik. A barátság még megmaradhat, de mindenkinek a saját csapatában kell játszania; a mérkőzés végén cserélhetnek mezt, látunk is erre példát, főleg válogatottak közötti mérkőzéseken. A katolikus és protestáns hívők között megmaradhat a jó viszony úgy is, ha nem járulnak egymás szertartásaikon közösen szentáldozáshoz vagy úrvacsorához.

Az Oltáriszentség az egység jele, és nem az egység eszköze. Nem attól lesz valaki katolikus, ha szentáldozáshoz járul, hanem attól, hogy elfogadja a katolikus hit tanítását.

3./ Milyen kötelezettséget ró ránk az Oltáriszentségben való egységünk?

Az Oltáriszentség vétele, a szentáldozás – mint mondtuk - „uniformizál” bennünket, abban az értelemben, hogy „elrejti” saját személyiségünket, és kidomborítja a katolikus közösséghez való tartozásunkat. Ebből azonban kötelezettségünk is származik. Egy példával világítanám meg ezt.

Amíg hazánkban volt sorkatonaság, a katonák egyenruhában hagyták el a laktanyát és mentek haza látogatásra, vagy mentek szórakozni. Az egyenruha azonban arra kötelezte őket, hogy megfelelő módon viselkedjenek. Ha egy katona lerészegedett, vagy illetlenül viselkedett, jött a katonai rendészet és katonai fogdába vitte a randalírozó katonát. Nem engedték, hogy szégyent hozzon az egyenruhára, az uniformisra, pontosabban a honvédség közösségére. Ha egy katonatiszt szégyent hozott a fegyveres testületre, végső soron megtörtént, hogy kizárták a testületből, azaz leszerelték és ezzel elvesztette állását. Ez ma is így van, nemcsak a fegyveres testületeknél, de még a sportegyesületeknél is. Sőt, diákoknál is megtörténik, hogy amennyiben rajtakapják iskolai lopáson, vagy bármilyen komoly rendbontáson, kizárják az iskolából, és mehet máshová tanulni. A közösséghez való tartozásnak vannak magatartásbeli követelményei.

Hasonló gyakorlat van az Egyházban is. Aki már volt elsőáldozó, annak katolikushoz illő módon kell élnie. Az a katolikus hívő, aki nem köt katolikus házasságot, hanem csak összeköltözik élettársával, automatikusan kizárja magát a szentségek vételéből: nem kaphat feloldozást a gyónásban, nem járulhat szentáldozáshoz, nem lehet keresztszülő, stb. Azért kap ilyen büntetést, mert nem katolikushoz méltóan él. Ha mégis kimegy szentáldozáshoz, a pap nem fogja elzavarni, de tudnia kell, hogy szentségtörő szentáldozásával újabb súlyos bűnt követ el; vagyis a szentáldozás nemhogy javítana lelki állapotán, de még súlyosabb állapotba taszítja.

Vigyáznunk kell tehát, hogy olyan életet éljünk, amivel nem hozunk szégyent katolikus közösségünkre, az Egyházra. Ránk nem katonai rendészet, nem rendőrség, még csak nem is iskolaigazgató figyel, hanem lelkiismeretünk kell, hogy figyelmeztessen az Oltáriszentség vételéhez illő életmódra. A szentmise bűnbánati részében mondjuk: „sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.” Azért kell kerülni ezeket a bűnalkalmakat, hogy mindig tiszta lelkiismerettel, jó katolikushoz illően vegyük magunkhoz az Oltáriszentséget. Így leszünk még szorosabb egységben Jézussal és az Egyház többi tagjával. Így válik a szentáldozás lelki javunkra. Köszönjük meg Jézusnak, hogy önmagát adta nekünk az Oltáriszentségben, ami által „uniformizál” bennünket, azaz összegyűjt az Egyház nagyszerű közösségébe.