Budapest - Farkasréti Mindenszentek Plébánia

1./ Kilencedik gyermekének szerencsés megszületéséről Boldog Zélie Martin - Kis Szent Teréz édesanyja - 1873 első napjaiban levélben számol be öccsének és sógornőjének:

„Tegnap (1873. január 2.), csütörtök éjjel fél tizenkettőkor kislányom született.”

Teréz rövid életet élt, de tisztelete annál gyorsabban terjedt el. Szent X. Pius pápa „az újkor legnagyobb szentjének” nevezte, és megindította boldoggá avatási eljárását. Utóda XV. Benedek pápa 1922-ben elismerte, hogy Teréz hősies fokon gyakorolta az erényeket. XI. Pius pápa 1923-ban boldoggá, 1925-ben szentté avatta Terézt. Szentté avatásakor a következőket mondta a pápa:

„Az isteni bölcsességnek úgy tetszett, hogy őt egészen rendkívüli mértékben ruházza fel a bölcsesség adományával. Mindenekelőtt azonban táplálta szellemét és szívét a Szentírás szemlélésével, és az Igazság Szent Lelke megnyitotta számára és megértette vele azt, amit a bölcsek és okosak elől rendszerint elrejt, és az alázatosaknak nyilatkoztat ki. A természetfeletti dolgokban olyan tudásra tett szert, hogy mások számára kijelölhette az üdvösség biztos útját.”

1./ A görög oikein=lakni szóból eredő ökumenizmus alatt a keresztények egységtörekvését értjük. Krisztus szándéka az volt, hogy övéi „mind egyek legyenek” (Jn 17,21). A II. vatikáni zsinat Unitatis redintegratio kezdetű határozatában olvassuk: „Krisztus Urunk csak egyetlen egyházat alapított, mégis több keresztény közösség igényli, hogy elismerjék, mint Jézus Krisztus igazi örökségét. Valamennyien az Úr tanítványainak vallják magukat, de különbözőképpen vélekednek és külön utakon járnak, mintha maga Krisztus lenne megosztva. Ez a megosztottság kétségkívül ellene mond Krisztus akaratának, botránkoztatja a világot és károsítja a legszentebb ügyet, az evangélium hirdetését minden embernek.”

Minden év januárjában ún. ökumenikus imahetet tartunk, melynek során kölcsönösen ellátogatunk a különböző felekezetű keresztények templomaiba, hogy közös imádsággal esdjük ki az Úrtól a keresztények egységét. Az imádságon van a hangsúly, hiszen a keresztények egysége nem jöhet létre valamilyen politikai államcsínnyel. Sem a pápa, sem a protestáns világegyház tanácsa nem rendelkezik olyan abszolutisztikus teljhatalommal, hogy megalkosson egy kiegyezési formulát. Az ökumenikus imahét – miként a neve is jelzi – olyan törekvést jelent, melyben az Úrhoz fordulunk, hogy Ő vezessen bennünket az egység felé vezető úton.

1./ Az Ukrajnában dúló proxy-háború sok gondolatot vet fel. Ezek között először az Egyház tanítóhivatalának – a II. vatikáni zsinatnak, ill. pápáknak – a megnyilatkozását idézem.

A Gaudium et spes zsinati határozat szerint „a béke nem egyszerűen a háborútól való tartózkodás, és nem is az ellenséges erők valamiféle stabil egyensúlya”. (78) Szent VI. Pál pápa 50 évvel ezelőtt írta béke világnapi üzenetében, hogy „a béke az igazságosság gyümölcse”, miként azt Izajás prófétánál is olvassuk: „az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre” (Iz 32,17). XI. Pius pápa 100 évvel ezelőtti körlevelében pedig arról írt, hogy a béke a szeretet gyümölcse is: „A valódi béke inkább a szeretetnek, mint az igazságosságnak a dolga, mert az igazságosságra csak az tartozik, hogy kiküszöbölje mindazt, ami a béke útjában áll, a sértéseket és károkat; maga a béke azonban sajátos és különleges módon a szeretet cselekedete.”

1./ A történelem vándora, az Egyház nem haladhat át a világon úgy, hogy a környezet érintetlenül és sértetlenül hagyja. Mégsem mondhatjuk, hogy a világ determináló, meghatározó hatással van az Egyházra. Azért nem mondhatjuk, mert hitünk szerint a gondviselő Isten a történelem ura. Az ószövetségi választott nép története is mutatja, hogy Isten az, aki hol óvja, hol bünteti népét, s a pogány népeket nemegyszer a büntetés eszközeként használja. A történelem tehát nem a vak sors műve, hanem Isten műve. Ahogy Dante látni engedi a pokol kapujának feliratát:

„Isten Hatalma emelt égi kénnyel, az ős Szeretet és a fő Okosság.”

Ez a Háromság – a Hatalom, a Szeretet és az Okosság – kiált Isten minden művének, a történelemnek is a homlokzatáról – írja Sczütz Antal Isten a történelemben c. könyvében (131). A történelem nem a vak sors műve, hanem Isten teremtő Hatalmának, megváltó Bölcsességének és közösség-építő Szeretetének a műve.