Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Szentségimádás Farkasréten, 2017.12.01.

 

1./ Minden ember utazik, közlekedik. Akár gyalogosan, akár kerékpárral, akár autóval közlekedünk, bizonyos szabályokat be kell tartanunk, részben a saját épségünk, részben mások épségének megőr-zése miatt. Biztonságos közeledésünket nem csak a közlekedési szabályok segítik, hanem a különfé-le eszközök: lámpák, táblák, korlátok. Mindenkinek szabad akaratán múlik, hogy figyelembe veszi és betartja ezeket a szabályokat, vagy pedig áthágja. Utóbbi esetben inkább előbb, mint utóbb bajt fog okozni és büntetés alá fogják vonni.

Földi életünk olyan, mint egy utazás. Úton vagyunk igazi hazánk felé, a mennyország felé. Földi utazásunkhoz, annak biztonságosság tételéhez segítséget kapunk Istentől, hogy le ne térjünk a helyes útról. Isten nem közlekedési szabályokat állít fel, hanem életszabályokat, törvényeket ad nekünk: ha ezeket betartjuk, üdvözülünk, ha elutasítjuk, akkor célbaérkezésünket kockáztatjuk.

Mennyországba jutásunkat segíti az Oltáriszentség. Jézus mondta, hogy aki eszi az ő Testét, an-nak örök élete lesz. (Jn 6,51) Ám az Oltáriszentség nem csak lelkünk tápláléka, de imádásunk tár-gya is egyben. A szentmisén táplálékunk, a szentségimádáson pedig imádjuk Jézust, aki valóságo-san jelen van az Oltáriszentségben. Mind a szentáldozással, mind a szentségimádással kapcsolatban előfordulnak téves értelmezések.

Manapság előfordul, hogy valaki a szentáldozást csak amolyan formaságnak tartja, olyan cselekedetnek, ami a keresztény közösséghez való tartozás egyik kifejezése. Hogy érthetőbb legyek, mondok egy hasonlatot: egy nemzetközi labdarúgómérkőzésen a szurkolók saját nemzeti színeiket festik az arcukra, vagy nemzeti zászlót terítenek a vállukra – ezzel fejezik ki hovatartozásukat. A szentmisén való szentáldozást néha ugyanilyen kelléknek, formaságnak tartják azok, akik akár súlyos bűn állapotában is magukhoz veszik az Oltáriszentséget. Számukra a szentáldozás nem más, mint a keresztény közösséghez való tartozás jele. Nem is gondolnak Szent Pál figyelmeztetésére, miszerint aki méltatlanul – azaz súlyos bűn állapotában – veszi magához az Ő testét és vérét, az saját ítéletét eszi és issza magába. (vö. 1 Kor 11,27-29) A szentáldozás előtt nem véletlenül mondat-ja velünk az egyház liturgiája a pogány százados szavait: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékom-ba jöjj... Ez a bűnbánatra indító ima Péter apostol felismerését is eszünkbe juttatja, amikor a csodá-latos halfogás után azt mondta Jézusnak: Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok. Tehát a szentáldozást komolyabban kell venni, mint valamiféle közösséghez való tartozás jelét. Az Oltári-szentség nem olyan jel, mint az arcunkra kent festék, vagy a vállunkra terített zászló; az Oltáriszent-ség a valóságosan jelenlévő Úr Jézus, akit csak méltó lelkülettel, a lélek kegyelmi állapotában és megrendülten szabad magunkhoz venni.

A szentségimádással kapcsolatban is előfordul téves értelmezés. Sokan nem érzik szükségét az Eucharisztia előtti rendszeres időzésnek, imádásnak. Távolmaradásukra komolynak gondolt érveket hoznak fel: egyrészt nincs rá idejük, másrészt a tettek embereiként úgy gondolják, hogy Jézust bárhol lehet imádni, akár kirándulás közben az erdőben, vagy otthon a szobában. Ám aki valóban Lélekben és Igazságban akarja imádni az Urat, előbb-utóbb felfedezi, hogy az imádáshoz az áldozat is hozzátartozik. Áldozatnak számít az, ha veszem a fáradságot, és elmegyek egy templomi szent-ségimádásra. Ezzel szemben az erdei kirándulás során való imádás inkább a kikapcsolódást jelenti, mint az áldozathozatalt. Más célja van egy templomi közösségi szentségimádásnak, és más célja van egy erdei kirándulásnak. Nem helyes összekeverni a szezont a fazonnal, az áldozathozatalt a kikapcsolódással. Az imádság küzdelem – ahogy a KEK Kompendiuma is fogalmaz (572) – és nem szórakozás. Amint egy kirándulásban is örömömet lelhetem, amikor feljutok egy csúcsra és onnan letekintek; a szentségimádásban is örömömet lelhetem: a szentségimádás az imádságnak egy csúcsa. Hogyan juthatunk el erre a csúcsra? Több szakaszban.

Szunyogh Xavér Ferenc bencés szerzetes az imádságnak négy állomásáról beszél: lectio, meditatio, oratio és contemplatio a sorrend. Először olvasni kell a Szentírást, az Egyház tanítását, majd eltöprengeni, elmélkedni rajta, ami megszüli bennünk az imádás lelkületét, és szavait, végül az Isten előtti szemlélődés tetőzi be imádásunkat. Egy szentségimádásban mindegyik formája megta-lálható az imádásnak: az egyházi tanítás olvasása vagy meghallgatása, az egyéni elmélkedés, a szó-beli imádság és végül a csendes szemlélődés.

2./ Szent Péter apostol második levelében a keresztények kiválasztottságáról ír. „Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a romlottságtól, amely a világban uralkodik a bűnös kívánság következtében.” (2 Pt 1,4)

Ezt a kiválasztottságot ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor a tanár kiválaszt egy diákot valami-lyen feladatra; ez a kiválasztás nem helyezi őt a többiek fölé, hanem inkább a többiek szolgálatára bízza meg egy feladattal. A kiválasztottság tehát nem rangot ad, hanem szolgálatot. Ugyanakkor a kiválasztott diákot örömmel tölti el, mert érzi a tanár bizalmát. Akármilyen kis feladatot bíz rá a tanár, azt örömmel teszi, mert kiválasztottnak lenni: ez kitüntetést jelent.

Mi keresztények Isten kiválasztottjai vagyunk. Ettől nem leszünk rangosabbak, mint a többiek, nem leszünk emberfeletti emberek, szupermanek, szuperhősök, hanem – ahogy Szent Péter apostol írja – az emberi természet mellett részeseivé válunk az isteni természetnek is. Természetfeletti tettekre leszünk képesek. Mit jelent az, hogy természetfeletti tettekre leszünk képesek?

Miben álltak Jézus természetfeletti tettei? Gary Chapman: Istenre hangolva c. könyvében ezt ol-vassuk (10. fejezet, 163 old.): A Jézus által véghezvitt csodák sohasem szeszélyből fakadtak, mindig az emberek iránti szeretetét fejezte ki. Meggyógyította a beteget, visszaadta a vak szemevilágát, le-csendesítette a vihart, kiűzte a démonokat, életre keltett három halottat – ezek mind természetfeletti tettek voltak, amelyek amellett, hogy szeretetét fejezték ki, az Istennel való azonosságra mutattak. „Ahogyan engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.” (Jn 15,9)

Isten kiválasztottaiként a keresztények részesei lesznek az isteni természetnek, azaz ők is képe-sek természetfeletti tettek véghezvitelére. A hitből fakadó szeretet cselekedeteire gondoljunk. Mi tette képessé Tours-i Szent Mártont arra, hogy katonaként megossza köpenyét a vacogó koldussal? Az istenszeretete tette erre képessé, az, hogy a koldusban Jézust látta. Mi tette képessé Szent Maximilian Kolbe atyát arra, hogy a koncentrációs táborban halálraítélt fogolytársa helyett ő vállal-ja a halált, megmentve társa életét? Az istenszeretete tette képessé erre az embertársi szeretetre. Ezek természetfeletti cselekedetek voltak. Ők is kiválasztottak voltak, de ezt nem kiváltságként él-ték meg, hanem mások szolgálatában élték meg.

 

Szent Péter apostol levelében azzal folytatja, hogy kiválasztottságotokat az erények gyakorlásá-val háláljátok meg: „Éppen ezért minden igyekezetetekkel legyetek rajta, hogy hitetek megteremje az erényt, az erény a tudást, a tudás a magatok fölötti uralmat, a magatok fölötti uralom a jóban való kitartást, a jóban való kitartás a vallásos érzületet, a vallásos érzület a testvériességet, a testvériesség pedig a szeretetet.” (2 Pt 1,4-7)

Hogyan állok én az erényekkel? Az alázattal, a türelemmel, az áldozatkészséggel? - teszi fel a kérdést Henri Morice kanonok, majd így folytatja: „Csak tisztelem őket, ahogy minden keresztény-nek kellene? Ha komolyan átgondolom őket, és mélyen magamba nézek, látom, hogy a régi ember (a bűnös ember) nem halt meg. Makacsul próbál növekedni és terjeszkedni az anyagi javakban, amelyek mintegy a személyünk meghosszabbításai. Másokban akar élni, nagy teret elfoglalni az emberek gondolataiban. Szívesen szerepel és szereti csillogtatni tudását, intelligenciáját. Keresz-tényhez, a Megfeszített tanítványához illő érzések ezek? Az igazi tanítványaid Jézus, a vezeklő szer-zetesek, a klarisszák, kármeliták, trappisták, karthauziak, akik az evangéliumi tanácsokat szó szerint követik, és csuhába öltöznek, nincs semmijük, mindenben lemondanak saját akaratukról, csendben dolgoznak és szenvednek. Ők megértették a jászol és az Oltáriszentség néma tanítását. Én is hal-lom? De mikor leszek elég bátor, hogy kövessem is? Mondani sem kell, a legtisztátalanabbak vé-geznek a legkevesebb önmegtagadást. Míg a szentek bűnbánatot gyakorolnak, a világias emberek dőzsölnek. Csak az ártatlanok segítenek Jézus keresztjét hordozni; a többiek, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, hogy Vele együtt vezekeljenek, közömbösen nézik, és semmit sem tagadnak meg maguktól.” (Henri Morice: Az Oltáriszentségben élő Jézus, 31-32)

Jézus és a szentek példái megtanítanak minket az erényekre. Amikor Jézust magamhoz veszem az Oltáriszentségben, azt kérem, hogy ő irányítsa életemet, tanítson meg a magamról megfeledkező természetfeletti szeretetre. „Hiszek az Evangéliumnak: ha megalázom magam ebben a világban, megdicsőülök majd a mennyben. Legyek hát olyan, mint a kis magok, amelyekbe az ősz elbújtatja az életet: elfeledett csíra, amely a tavasz jöttével csodálatos virágzásban bontakozik majd ki.” (35)

3./ Henri Morice kanonok atya (1873-1965) gondolataira rímel Kozma László farkasréti költőnk Bálvány c. verse. Morice atya nem mondja ki a „bálvány” szót, de valójában arról szól ő is: „makacsul próbál növekedni és terjeszkedni... nagy teret elfoglalni az emberek gondolataiban...”

Elmélkedjünk bálványainkról, Kozma László költeményének segítségével.

 

Bálvány

 

Alszik bennünk egy ősi bálvány.                             Tört vérrel festett pogány ábrák

Mielőtt Krisztus földre jött                                      Díszítik a roppant bálványt:

Úgy született az éjek árnyán,                                  Gyűlölet, önzés és örök

A mindenségnek tagadásán.                                    Hazugság emberek között.

 

A lépte korom és üszök,                                           Lába nincs, de téged jár át,

Városok gyúlnak, ha felébred,                                 Kéri szemednek világát,

És beleborzong a természet,                                    Testvérre hull, kezed csapását,

Elborít napot, fény-szülőt.                                       Mocskolja lelked tisztaságát.

 

Füstjét a Káin-áldozatnak                                        Tagadása jóságnak, szépnek,

Az ég vihara visszacsapja                                        Léte nincs, csak benned élhet

És gomolyognak a bűnök.                                       A testet öltött ember-vétek,

                                                                                Tagadása a Születésnek.

 

A költő és a pap ugyanazt mondja a bálványról: „lába nincs, de téged jár át... mocskolja lelked tisztaságát”; illetve „makacsul próbál növekedni és terjeszkedni és nagy teret elfoglalni az emberek gondolataiban”.

A bálványnak „léte nincs, csak benned élhet” - írja a költő – s valóban a bálvány olyan, mint egy élősködő, mely szívja az ember életét. A bálvány „tagadása a Születésnek” - így nagybetűvel írva. A bálvány tagadása a természetfeletti életnek.

Bálványimádásainkkal állítsuk szembe az Oltáriszentség imádását. Sok szép eucharisztikus éne-künk mellé méltán illik Kozma László Eucharisztia c. verse.

 

Eucharisztia

 

Buzogj bennünk, égi forrás                                                       A keresztfa egy szilánkján

Amely keresztfán fakad.                                                           Megroskad a gyönge váll.

Él kenyér és bor színében                                                         Erőt ad az Isten-Bárány

A krisztusi áldozat.                                                                   Hogyha lelkünk rátalál.

 

Akit szögek általvertek                                                             Őt köszöntsék mind a népek

Értünk vérzett mély sebed.                                                       Szív a szívvel egybeforr.

Mély kútját a kegyelemnek                                                      Tűnik testvérharc és vétek

Kérő imánk nyissa meg.                                                           Halál árnya szétomol.

 

Végül imádjuk Szalézi Szent Ferenccel együtt az Oltáriszentséget: „Uram, te mindig jobban szeret-tél minket, mint saját magadat, s egyre ezt teszed ma is, amikor az Oltáriszentségben ételként adod magad nekünk. Te azt akarod, hogy bennünk is oly nagy legyen a kölcsönös szeretet, hogy a mási-kat mindig jobban szeressük, mint saját magunkat. Taníts meg arra, hogy szeretetemet tettekkel bi-zonyítsam, hogy testvéremért megtegyem mindazt a jót, amit megtehetek, imádkozzak érte, és min-den kínálkozó alkalommal szolgáljam őt. Tégy felkészültté arra, hogy minden fenntartás nélkül elkötelezzem magam testvéreim szolgálatában, és életemet adjam értük. Add meg azt is, hogy má-sok elképzelése és akarata szerint is szolgálni tudjam őket szeretetből, mivel te, drága Üdvözítőm, a kereszten haldokolva erre tanítottál engem!

 

AttachmentSize
Szentségimádás Farkasréten, 2017-12-01.doc38 KB