Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Részletek a Lelkinapról 2010.12.04.

I. A jó pásztor (Zsolt 23) – kapcsolatom Jézussal és a közösséggel
Néhány évvel ezelőtt azt ajánlottam egy középiskolás diáknak, hogy olvassa el a jó pásztorról szóló
23. zsoltárt. Mire ő azt válaszolta, hogy az az ő kedvenc zsoltára. Ennek nagyon megörültem, mert
ez a zsoltár arról szól, hogy milyen a kapcsolatom Jézussal, és milyen a közösséggel. Most közösségi
lelkinapra jöttünk össze, s ez kiváló alkalmat teremt arra, hogy megvizsgáljuk, milyen a kapcsolatom
Jézussal, és milyen a közösségemmel.
A pásztor és juhnyáj képe több helyen is előfordul a Bibliában. A legtöbben az evangéliumból
ismerik ezt a képet, ahol Jézus önmagát nevezi jó pásztornak. De mit mond egy városi embernek,
fiatalnak a pásztor és a bárány képe? Ha módod van rá, megsimogatod a bárányt, de hogy téged bárányhoz
hasonlítsanak- azt talán kikéred magadnak. Miért? Azért, mert manapság nem a bárányszelídségű
embert tartják eszményképnek, hanem mondjuk a Bud Spencer típusú szelíd óriást, aki
akkorát tud ütni, hogy a fal adja a másikat. igen ám, csakhogy a Biblia sosem a bárányról beszél
egymagában, hanem mindig a pásztorral való relációjában, kapcsolatában. És biztosan ez a titka annak,
hogy egy mai középiskolás azt mondja, hogy neki a Jó Pásztorról szóló zsoltár a kedvence.
Mielőtt a 23. zsoltárról beszélnénk, megemlítek egy másik bibliai lelőhelyet, ahol szintén a pásztor
és bárány kapcsolatáról van szó. Ezekiel próféta könyvében a pásztor úgy gondoskodik a bárányáról,
mint ahogy édesanyád gondoskodik rólad, főleg amikor beteg vagy. Ezekiel szövegében így
szól a jó pásztor, azaz Isten: „Magam terelgetem majd juhaimat és magam telepítem le őket. Megkeresem
az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget, a kövér
és egészséges fölött meg őrködöm.” (Ez 34,15-16)
Ugye, milyen szép bibliai kép? Amilyen bensőségesen meleg tud lenni egy anya-gyermek kapcsolat,
olyan bensőséges tud lenni az Isten és ember közötti kapcsolat is. hogy mit jelent neked az
anyai kapcsolat, azt nem kell nagyon részletezni: főleg a kis gyermek számára az anya jelenti a biztonságot,
a törődést, a társaságot, a vigasztalást, az örömöt – hogy csak néhány dolgot említsek. És
nem ilyen kapcsolatra vágyódik minden ember az Istennel is? Nem olyan Istenre vágyunk mindanynyian,
aki biztonságot ad, aki törődik velünk, aki feloldja magányunkat és örömöt ad nekünk? De
igen, ilyen Istenre vágyunk. S mivel ilyen Istenről szól a 23. zsoltár is, ezért lehet kedvenc zsoltára
egy mai diáknak. Nekem is kedvenc zsoltárom – ezt talán nem is kell mondanom, hiszen ezért beszélek
róla. (Törekedj arra, hogy neked is legyen kedvenc szentírási helyed!)
A jó pásztorról szóló zsoltár megértéséhez mindenekelőtt ismerni kell a pásztor és nyáj életét.
Gyerekkoromban több nyarat töltöttem Zircen, ahol akkor még minden reggel a disznópásztor ostorának
csattogására ébredtem. Minden parasztház kinyitotta nagykapuját, és a pásztor kivezette a
kondát a legelőre. Ezután jött a tehéncsorda kivezetése. A község főutcáján ilyenkor nem lehetett
közlekedni, mert a nyájak egész szélességében elfoglalták az országutat és a járdát egyaránt. Estefelé
ugyanez megismétlődött: először jöttek a röfögő és visítozó disznók, majd a bőgő tehenek. érdekes
módon mindegyik megtalálta a saját kapubehajtóját, csak nagy ritkán tévedtek át a szomszéd
udvarába. Juhtenyésztéssel Zircen nem foglalkoztak. A juhok és pásztoruk életmódja egészen más,
azt Zsámbékon ismertem meg közelebbről, amikor mezőgazdasági főiskolára jártam. A juhokat
Jézus korában – de még helyenként napjainkban is – tavasztól őszig kivezetik a lelelőkre. Éjszakára
közös juhakolba hajtják őket, ahol a pásztor a nyájjal együtt alszik. A pásztor életmódja teljesen
eggyé forr a nyáj életével: tavasztól őszig a nomád pásztor is a nyájjal együtt lakik, nem megy haza
a falujába. ha valamelyik állat tüskébe lépett a legelőn, a pásztor észreveszi a sántitását, és este éles
késsel kiszedi a tövist, majd bekötözi a sebet. Napközben a pásztor egyrészt vigyáz az állatokra,
nehogy eltévedjenek a nyájtól, másrészt gondoskodik arról, hogy ivóvízhez, patakhoz jussanak. Ha
pedig már lelegelték annak a területnek a füvét, akkor tovább vezeti nyáját egy másik legelőre. A
pásztor elengedhetetlen eszköze a pásztorbot, egy kampós végű hosszú bot – hasonló a püspök
pásztorbotjához. Ha meg kellett fognia egyik bárányát, akkor a kampót beakasztotta az állat hátsó
lábába, egyet csavart vele, és így a bárány eldőlt a földön, a pásztor pedig meg tudta fogni. Amásik
fontos eszköz a betanított pásztorkutya, mely ugatásával egybe tudta terelni a nyájat, a lemaradó
állatokat szaporább haladásra késztette. A lényeg, hogy a bárányok számára a pásztor volt a biztonságot
és gondoskodást jelentő személy.
A pásztor és nyáj életének megismerése után nézzük magát a jó pásztorról szóló 23. zsoltár első
négy mondatát (versét).
Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt,
zöldellő réteken tanyázhatok.
A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet.
Az igaz úton vezérel, nevéhez híven.
Ha sötét völgyben járok is,
nem félek a bajtól, hisz te velem vagy.
Botod s pásztorbotod biztonságot ad.
Amit ebből a pár mondatból ki szeretnék emelni, az, hogy az Úr vezet engem. Mivel vezet? Természetesen
nem pásztorbottal és kutyával, hanem a Szentírás szavaival, a hitoktató és lelkipásztor tanításával
– mely az Egyház tanítása -, és a keresztény közösség példájával vezet engem. Az egyházi
törvnyekkel, parancsokkal Isten az igaz úton vezérel, - ahogy a zsoltáros mondja. Az Úr – a jó
pásztor – ma is igaz úton vezeti nyáját, téged és engem. Feltéve, ha követjük Őt. Mert ma is vannak
veszélyes utak, és vannak hamis pásztorok, akiket nem a nyáj érdeke vezérel, hanem a saját anyagi
érdekük. (Az ókorban hamis próféták és álmessiások voltak, ma pedig „gazdasági egyházak”.)
Napjainkban egyik legveszélyesebb tévút a kábítószer. A nemrég elhunyt világhírű bencés atya –
Jáki Szaniszló – így fogalmazza meg könyvében a kábítószerélvező hitvallását:
„A heroin az én pásztorom, nincs semmiben hiányom. Csendes vizek mentén üdít fel engem, ő
vezet édes önkívületbe és megsemmisíti lelkemet. Ő vezet engem a pokolba vivő úton, mert szeretem
nevét. Járjak bár a halál völgyének árnyékában, nem félek semmi rossztól, mivel a drog velem
van. Fecskendőm és injekciós tűm megvigasztal engem.”
A másik veszélyes tévút – amely időben megelőzi a pusztító kábítószerélvezetet – az a korlát
nélküli szexualitás. Ennek „prófétái”, a hamis pásztorok azt sugallják a fiataloknak: elégítsd ki érzéki
szükségleteidet. Ezek az elsődleges (viscerogén) zsigeri szükségletek az ember biológiai természetében
gyökereznek, és újra kielégítésre szorulnak. Csakhogy az ember nem csak biológiai lény –
mint a kedves kiscica -, hanem lélekkel rendelkező teremtmény. A test és lélek egyensúlya biztosítja
az emberhez méltó életet. Ha ez az egyensúly felborul – mondjuk a testkultusz javára -, akkor az
egész ember károsodik. Hasonló ez a természetben meglévő biológiai egyensúlyhoz. Ha az ember
oktalanul beleavatkozik a természet egyensúlyába, akkor az egész teremtett világot károsítja. Pl ha a
fák tavaszi virágzása idején méhekre veszélyes szerrel permetez, akkor nem csak a kártékony rovarokat
és gombákat pusztítja el, hanem a mézet gyűjtő hasznos méheket is. Sajnos sok hasonló eset
fordul elő a mezőgazdaságban. Logikusan belátható, hogy ha a természetben meglévő egyensúlyra
vigyázni kell, akkor az emberben meglévő egyensúlyra – a test és lélek egyensúlyára is – vigyázni
kell. A teremtő Isten nem csak természeti törvényeket adott az egyensúly megőrzése érdekében, hanem
erkölcsi törvényeket is. Ezek az erkölcsi törvények – pl a tízparancs – az Úr „pásztorbotja”,
mellyel az igaz úton terelget minket.
A „báránylét”, a keresztény lét számára létező két legnagyobb veszélyt említettem, a kábítószerélvezetet
és a korlát nélküli szabados szexualitást. A 23. zsoltár erről szól, amikor „sötét völgyben
járásról” szól. Másik fordítás még markánsabb kifejezést használ: „ha a halál völgyében járok is,
nem félek a bajtól, hisz te velem vagy.” A halál völgye alatt a kárhozatot érti. De még ebben a veszélyekkel
fenyegető világban sem kell félnem, mert az Úr, a jó pásztor velem van.
Szent Josemaria Escrivá írja: „Istenem, milyen könnyű kitartani tudva azt, hogy Te vagy a Jó
Pásztor, mi pedig – te meg én... - nyájad juhai! - Mert jól tudjuk, hogy a Jó Pásztor egész életét
odaadja minden egyes bárányért.”
Most fontold meg: Jézus emberként közénk jött, megosztotta velünk életét, sőt feláldozta magát
a kereszten, hogy gyógyítsa a bűn okozta sebeinket. Mit tett Ő, és mit teszel te? Hallgatsz az ő szavára?
Tanítását, parancsait valóban védelmező pásztorbotnak tartod? Milyen a kapcsolatod Vele?
(rövid szünet)
A rövid 23. zsoltár utolsó két verse is magyarázatra szorul. Egyiptomban szokás volt, hogy ha
egy város a fáraó védelme alá helyezkedett, annak fejedelmét és főembereit az uralkodó – szinte
tüntetőleg – megvendégelte, míg a (már közös) ellenség csak szájtátva nézte őket – messziről. Ezzel
a gesztussal a fáraó azt akarta az ellenség tudomására hozni hogy ne merészeljen rátámadni ah ő
oltalmát élvező városra, mert akkor vele gyűlik meg a baja. A vendéglátás a legnagyobb barátság
kifejezője volt a keleti népeknél. A barátot pedig köteles volt megvédeni ellenségével szemben. Ez
olyan, mint napjainkban a NATO katonai szervezet. A NATO alapszabálya szerint, ha valamelyik
tagállamot külső katonai támadás éri, akkor az egész katonai szervezet köteles megvédeni a megtámadott
tagállamát. A különbség csupán annyi, hogy a NATO szerződést tárgyalóteremben írják alá,
amit viszont a televízió megismertet az egész világgal. Az ókorban nem volt televízió, és nem voltak
napilapok, így aztán egy nyílt mezőn – az ellenség szemeláttára – pompás lakoma keretében
kötötték meg az egyezséget. A vendég fejének olajjal való megkenése ugyancsak a barátság kifejezésére
szolgált az ókorban. Jézus egy alkalommal szóvá is teszi az őt vendégül látó Simon farizeusnak,
hogy elmulasztotta megkenni a haját illatos olajjal.
A 23. zsoltár szövege így hangzik:
„Számomra asztalt terítettél, ellenségeim szeme láttára,
Fejemet megkented olajjal, s poharam színültig töltötted.”
Ezt a gondolatot az egyház később az Eucharisztiára alkalmazta. nem véletlenül. A szentmisében
ugyanis Jézus vendégei vagyunk, aki asztalt terített nekünk. A szentmise agapéja – szeretetvendégsége
– üzenet számunkra, hogy Jézus a védelmébe fogad bennünket. Kivel szemben vesz védelmébe?
A Sátánnal és a Halállal szemben. Jézus a kafarnaumi zsinagógában azt mondta: „Aki eszi az én
testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s föltámasztom az utolsó napon.” (Jn 6,54)
Tehát az Oltáriszentség lakomája az, amellyel a legszorosabb baráti kapcsolatba kerülhetek Jézussal.
De nem csak Jézussal! A többi kereszténnyel is a szentáldozással kerülök a legszorosabb kapcsolatba.
Mondok erre egy példát. Janne Haaland Matlary – a magyar Matláry Árpád felesége – önéletrajzi
könyvében leírja megtérése történetét. A norvég lány nem gyakorolta evangélikus hitét. Legalább
öt nyelven beszél, filozófiát tanított egy egyetemen. A filozófia révén ismerkedett meg Aquinói
Szent Tamás filozófiai rendszerével, majd ezen keresztül a katolikus hittel. Katolikus hitre térve egy
oslói templomba járt, és rendszeresen járult szentáldozáshoz. Itt figyelt fel későbbi férjére, a magyar
disszidens orvosra, Matláry Árpádra, aki szintén rendszeresen járult szentáldozáshoz. Az evangélikus
vallású Norvégiában igen kevés a katolikus, azok is jobbára külföldiek. Tehát a közös szentáldozás
révén alakult ki az a kapcsolat, amely végül házassághoz vezetett. Négy gyermekük született,
az asszony néhány évig Norvégia külügyi államtitkára volt, majd a Vatikánban kapott feladatot,
mint a Családok Pápai Tanácsának tagja. A szentáldozás közösségteremtő erő! A többi kereszténynyel
a szentáldozáson keresztül kerülök a legszorosabb kapcsolatba. Fontos lehet a zarándoklat,
fontos lehet az agapé, de a legfontosabb a szentáldozás, az Eucharisztia. Jézus ekkor terít asztalt
nekünk, és fogad barátságába, ami a legfőbb védelmet adja a sátán elleni küzdelemben.
Elmélkedésünkben két kérdést vizsgáltunk meg: milyen a kapcsolatom a Jó Pásztorral, és milyen
a kapcsolatom a közösségemmel. A közösségemmel való kapcsolatom jelentős részben attól is függ,
hogy milyen gyakran, és milyen lelkülettel járulok szentáldozáshoz. A szentáldozás – mint mondtam
– közösségteremtő erő. A családdal való közös szentáldozás erősíti a családdal való kapcsolatot;
az ifjúsági vagy más közösséggel való kapcsolatomat ugyanúgy erősíti a közösségben végzett
szentáldozás, vagy a közösségi szentségimádás. Jézus asztalt terített nekünk, a közös asztal közösséget
tud teremteni.
Befejezésül már csak a 23. zsoltár utolsó verse van hátra:
„Kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden napján,
s az Úr házában lakhatom örök időkön át.”
Keleti szokás szerint a legegyszerűbb kísérethez, az „igaz úton” járó kísérethez két személy volt
szükséges. A zsoltárban is két kísérő van megemlítve: Isten kegyelme és jósága ez a két kísérő.
Átvitt értelemben vonatkoztathatjuk a kíséretet a közösségre is. Ahhoz, hogy megmaradjak a jó
úton, ahhoz egy közösséghez kell tartoznom, akik kísérnek az úton. Mint ahogy késő este – pl színházból
hazafelé – szintén kísérőről szoktak gondoskodni a családban, és nem engedik el a fiatalt
egyedül az éjszakában. A keresztények közössége – legyen az énekkari, ministráns vagy cserkészközösség
– védelmet jelent a veszélyek közepette. Isten kegyelme és jósága – mint kísérőnk – a közösség
tagjain keresztül ér el hozzád.
Sok esetben tapasztaltam, hogy a katolikus szülők bátran elengedik gyermeküket egy katolikus
közösséggel akár erdei táborozásra, akár valamilyen bulira, mert tudják, hogy a katolikus fiatalokból
álló közösség jó kísérője lesz gyermekének.
A közösségen keresztül segít téged Isten. Ezért gondold át: milyen a kapcsolatod a keresztény
közösséggel? Tudsz áldozatot hozni a közösségért? Milyen áldozatról van szól? Legalapvetőbb az,
hogy időd egy részét a közösségnek szenteled. Nem ülsz magányosan a számítógép előtt, hanem
időt szánsz a többiekre. Fontos az is, hogy ígéreteidet pontosan megtartsad – hogy ne okozzál csalódást
közösségednek. A megbízhatóság, a kiszámíthatóság fontos áldozat. Hogy állsz ezekkel?
(rövid szünet)
Imádkozzuk együtt az alábbi imát!
Uram, Jézus! Te vagy a Jó Pásztor, aki életedet adtad értem, hogy üdvözíts engem. A keresztségben
új nevet – keresztnevet – kaptam, s Te ezen a néven hívogatsz, dús legelőkre szólítasz.
Ha meghallom hangodat, örömmel követlek, mint a bárány a pásztorát. Az életet adó legelő itt
található a templomban, ahol mennyei eledellel táplálsz: testeddel és véreddel az Oltáriszentségben.
Te mondtad: aki ezt a kenyeret eszi, és aki ebből a kehelyből iszik, örökké élni fog. De nemcsak
lelki táplálékot adsz nekem, hanem – mint a pásztor a nyáját -, déltájban pihenőhelyre vezetsz. A
délidő árnyékmentes, amikor teljes fényét ontja a delelő nap. Erre a pihenőre csak az méltó, aki a
világosságnak és a nappalnak a gyermeke. A déli verőfény elűzi az árnyékot. A Te közelséged előzi
a bűn árnyékát.
Jó Pásztorom! Amikor testeddel és véreddel – az Oltáriszentséggel – táplálsz, és a szentségimádásban
pihentetsz, akkor sikerül elszakadni a bűn árnyékától.
Taníts mindig útjaidon járnom, hogy élvezhessem jóságos kezed vezetését!
Óvj meg attól, hogy idegen nyájhoz tereljenek, vagy a magam oktalanságából rossz útra tévedjek!
Őrizz meg a Te nyájadban, a Te házadban életem minden napján! Ámen.
II. Szentségimádás
1./ Az i. e. 8. szd-ban élt Homérosz költeményének főhőse Odüsszeusz a trójai háború után visszaindul
hazájába. Útja során sok veszélyen kell átmennie neki és társainak. Ezek egyike a szirének
szigetének kísértése. A szirének oly szépen tudtak énekelni, hogy aki hallotta, nem tudott ellenállni,
és kikötött a szigetükön, hogy gyönyörködjön énekükben. Aztán végleg ott maradtak a szigeten.
Odüsszeusz tudatában volt ennek a veszélynek, ezért furfangos ötlettel állt elő. Hajósainak fülét
betömette, hogy őket nem csalja ki a partra a csábos ének. Ő maga viszont mindenképpen szerette
volna élvezni a szép éneket, ezért az árbócrúdhoz köttette magát. Így hallhatta a szirének csalogató
énekét, de a kötelékek miatt nem tudott a vízbe ugrani és a szigetre úszni. A találékony Odüsszeusz
így megúszta ezt a veszélyt is, akárcsak a Scylla és Caribdis két veszélyes zátonya közötti áthajózást
és a többi veszélyt.
Homérosz eposza jól jellemzi azokat a veszélyeket, melyen minden fiatalnak át kell mennie a
fiatalság évei alatt. Szoktam mondani, hogy ha egy kis gyermek épségben ússza meg a gyermekkor
veszélyeit, az kész csoda. Mert hiszen bőven vannak veszélyek abban a korban is: lenyelhet egy tűt,
leeshet a fáról vagy hintáról, elkaphat valami súlyos fertőzést stb. A veszély éppen abban rejlik,
hogy nincs tisztában a veszélyekkel. De ugyanaz mondható el a fiatalkor éveiről, a kamaszkorról is.
Ott is vannak veszélyek, melyeknek a veszélyességével többnyire nincs tisztában. A dohányzás, a
drog, az alkohol veszélyeivel még csak-csak tisztában vannak, de ezeken túl vannak erkölcsi veszélyek
is, mint pl egy rossz társaságba keveredés, az ösztönök szabadjára engedése azon a címen,
hogy szabad akar lenni minden kötöttségtől és konvenciótól, szokástól, hagyománytól. A balesetek
megelőzése könnyebnek tűnik, mint az erkölcsi buktatók elkerülése. - Egyszóval a mi korunkban is
vannak csábító szirének, vannak veszélyes Scyllák és Caribdisek. De hogyan lehet elkerülni ezeket
a veszélyeket? Nyilván nem lehet bekötött szemmel járni, hogy elkerüljed azokat a látványokat, melyeket
jó lenne elkerülni. Nyilván nem lehet bedugott füllel járni, hogy ne halld meg azt, amit nem
kellene meghallani. Pedig a bűnre vivő kísértések leginkább e két érzékszerveden - látásodon és
hallásodon – keresztül érkezik el hozzád. Vannak családok, ahol vagy egyáltalán nincs tv, vagy bizonyos
csatornákat blokkolnak, illetve korlátozzák az internet használatát is. Az ördög, a kísértő
azonban sokkal találékonyabb annál, hogy ne találná meg a módját a kísértésnek.
Hogyan védekezzünk tehát a bűnre vivő kísértésektől?
November 5-én volt Szent Imre hercegnek – a magyar ifjúság védőszentjének – ünnepe. A zsolozsma
reggeli himnusza ezzel a versszakkal kezdődik:
Óh, mily csodálatos,
ha szent biztonságban
megy át, aki fiatal,
a fiatalságon!
Valóban csodálatos! Nemcsak az csoda, ha egy kisgyermek épségben ússza meg a gyermekkorát,
hanem az is kész csoda, ha egy fiatal szent biztonságban megy át a fiatalság évein. Persze nem
olyan csoda ez, mint amikor egy vak ismét lát, de nem is csak a véletlennek tulajdonítható, ha egy
fiatal biztonságban megy át a fiatalságon. Mi az, ami a véletlennél több, de a teológiai értelemben
vett csodánál kevesebb? Ez a kegyelem. Isten ajándéka ez, ha a fiatal szent biztonságban megy át a
fiatalságon.
Most elmondok egy történetet, melyen keresztül láthatjuk, miként működik egy katolikus fiatal
életében a kegyelem. November 18-án találkoztam egy farkasréti egyetemistával, aki Grazban
tanul, és egy ottani osztrák orvos családnál lakik. Bence elmondta, hogy Ausztriában az a szokás,
hogy az érettségi után a fiatalok albérletbe költöznek. Azért költöznek el az amúgy tágas családi
otthonokból, mert ki akarják próbálni az önálló életet. Az önálló életvitel költségeit persze valahogy
elő kell teremteni; olykor a szülők segítenek, vagy maga az egyetemista fiatal vállal munkát a
tanulás mellett. Milyen veszélyekkel jár az ilyen életvitel? Azzal, hogy nem tudja magát teljesen a
tanulásnak szentelni; azzal, hogy hajszoltság miatt elfárad; azzal, hogy a pénzszerzés és az
önállóság lesz a bálványa; azzal, hogy nem jut ideje közösségi életre, mindenekelőtt vallási
közösséggel való programokra, pl lelkigyakorlatra, szentmisére, szentségimádásra stb.; azzal a
veszéllyel is jár, hogy az albérletben „összebútoroznak” egy másik nembéli fiatallal, hogy olcsóbb
legyen az albérlet, s így élettársi viszonyt (azaz vadházasságot) létesítenek. Vagyis készületlenül
sodródnak bele egy olyan kapcsolatba, amire azt mondják, hogy ez próba a házassághoz. Amit őt
próbának mondanak, az valójában bűn! A bűn sosem lehet a szentségi házasság próbája. Mint
ahogy a lopás és sikkasztás sem lehet a későbbi becsületes megélhetés próbája.
A Grazban tanuló Bence elmondta, hogy az orvos család egyetemista gyermeke is elköltözött
otthonról, mert Ausztriában ez a szokás. Ő pedig időről időre hazalátogat, mert hiányzik neki a család,
és négy testvére. Az is igaz, hogy az ő farkasréti családja vallásgyakorló, míg osztrák vendéglátóinál
csak a nagyszülők járnak templomba. Az osztrák templomok konganak az ürességtől.
Bence – aki budapesti piarista diák volt – elmondott még egy tanulságos történetet. Egyik volt
piarista iskolatársát és legjobb barátját nem vették fel az egyetemre. Egy ponton múlott. Máté – a
barát – akkor elment Franciaországba egy katolikus Bárka-közösségbe, ahol szellemileg fogyatékos
gyerekeket – pl down-kórosakat – ápolnak. A napi ápolói munkája mellett blogbejegyzéseket ír,
amit barátai nagy örömmel olvasnak. ha pár napig nem ír semmi, már hiányolják.
Bence és Máté történetében lehet véletlennek mondani, hogy egyikük egy jómódú osztrák családhoz
került, másikuk meg egy katolikus közösséghez. Én inkább kegyelemnek mondanám ezeket
a „véletleneket”. A piarista gimnázium és a keresztény család védelme alól az isteni kegyelem elvezette
őket egy olyan világba, amely sok tanulsággal szolgál nekik és mindazoknak, akikkel ők kapcsolatban
állnak. Egyikük megismeri a jólétben és gazdagságban rejlő veszélyeket, másikuk megismeri
a szellemi fogyatékosok világát, rajtuk keresztül pedig betekintést nyer a sérült gyerekek családjának
tragédiákkal terhelt életébe. Az életnek olyan iskoláját járják ki Ausztriában és Franciaországbam,
melyet nem tanítanak semmiféle iskolában. Az életnek ebben az iskolájában pedig fel tudják
mérni, milyen nagy érték a család, és milyen nagy érték a testi és lelki egészség. Bence időnként
hazajön, hogy lelkileg töltekezzék hívő keresztény családjában; Máté pedig blogbejegyzéseivel olvasóinak
nyújt lelki táplálékot.
Odüsszeuszt szerencséje és egyéni óvatossága, bölcsessége óvta meg az utazás veszélyeitől.
Milyen csodálatos, ha a fiatal biztonságban megy át a fiatalságon! - olvassuk Szent Imre herceg
ünnepi zsolozsmájának himnuszában. A fiatalokat nem a véletlen óvja meg a veszélyektől, hanem
Isten kegyelme. Kegyelem műve lehet, hogy éppen nem vesznek fel valakit az egyetemre, de így
bekerül az élet iskolájába. Kegyelem műve lehet az is, hogy betekinthetsz egy jómódban élő család
éleltébe, ahol azonban a pénz a bálvány szerepét tölti be, és nincs meg az a lelki öröm, amiért pl
Bence időnként hazautazik Farkasrétre.
Miért van az, hogy némely fiatal nagy biztonságban megy át a fiatalságon? Azért van ez, mert
együtt mernek(!) működni a kegyelemmel. Mások talán bizalmatlanságból nem merik rábízni magukat
a kegyelem vezetésére, inkább igazodnak a mai világban meghonosodott szokásokhoz. Kár!
A most következő csendben gondold át, életed mely eseményeiben működött az isteni kegyelem.
2./ Napjaink egyik sokat olvasott írója az amerikai családterapeuta Gary Chapman, aki könyveiben
többek között a házasság öt szeretetnyelvéről ír. Szeretetnyelv alatt egyszerűbb kifejezéssel élve
olyan jótetteket ért, amelyek a szeretet jelei. Ha pl a házastársak megajándékozzák egymást, szívességet
tesznek a másiknak, elismerő szavakat használnak, azzal kifejezik szeretetüket. Ezt nevezi
Chapman szeretetnyelvnek. Ha az embereknek van szeretetnyelve, akkor mondhatjuk, hogy Istennek
is van szeretetnyelve. Mi emberek hogyan tudjuk kifejezni isten iránti szeretetünket?
Lisieux-i Szent Teréz a maga egyszerű zsenialitásával megmondja: a hála az, amitől Isten mintegy
meghatódik. Ezt írja: „a hála vonzza le a Jóistentől a legtöbb kegyelmet, mert meghatódik, ha
tótéteményét megköszönjük, és siet még tíz másikat adni. És ha ismét megköszönjük ugyanazzal a
bensőségességgel, micsoda kiszámíthatatlan megsokszorozódása lesz ez a kegyelemnek.”
Bár könnyen érthető Kis Szent Teréz gondolata, mégis vegyünk egy példát. Ha a gyermek meglepetésével
örömet okoz szüleinek, a szülők meghatódnak a gyermek szeretetén, és még több szeretettel
fogják azt viszonozni. Kis Szent Teréz azt mondja, ha te hálás vagy Istennek a kegyelméért,
azaz szeretetéért, akkor Isten meghatódik a hálától, és még több kegyelmet, még több szeretetet fog
adni viszonzásul.
Első elmélkedésünkben arról volt szó, hogy isten kegyelme segíti a fiatalt abban, hogy biztonságban
menjen át a fiatalság évein. Isten kegyelme szükséges ahhoz, hogy a fiatal elkerülje az őt fenyegető
veszélyeket. Nem a baleset vagy betegség veszélyeiről van szó, hanem sokkal inkább az erkölcsi
veszélyekről. Szemünkön és fülünkön át sok kísértés ér el bennünket. Nem dughatjuk be füfünket
– mint Odüsszeusz tette hajósaival, hogy ne hallják meg a szirének csábító énekét -, de még
a szemünket sem ragaszthatjuk le ragtapasszal, hogy ne lássuk az internet, televízió vagy bizonyos
sajtótermékek lélekre káros képeit. A szülő sem tarthatja háziőrizetben egyetemista korú gyermekét,
nehogy rossz társaságba kerüljön, vagy a már említett élettársi viszonyba kezdjen. Egy valamiben
bízhatunk: Isten kegyelmében, óvó és megelőző szeretetében. De Isten kegyelmét a hálával lehet kiesdeni
– ahogy Kis Szent Teréz mondja. Mert isten szeretetnyelve a hála. Isten a hálától meghatódik
és még több kegyelmet ad viszonzásul.
Légy tehát hálás! De miért adjunk hálát? -kérdezhetjük.
Szenvedélyesen adj hálát azért, hogy Isten gyermeke lehetsz, hogy keresztény vagy.
Adj hálát azért, hogy olyan természettel áldott meg Isten, amely irtózik a rossztól és vágyódik a
jó után.
Adj hálát azért, hogy Isten kegyelmet adott ahhoz, hogy a kísértéseket legyőzd.
Adj hálát szüleidért, akik elindítottak a keresztény hit útján.
Adj hálát vallásos környezetedért, akik példájukkal erősítették hitedet.
Adj hálát Jézusnak, „hogy örökbe hagyta Anyaszentegyházának a szentségeket: gyógyszerek
minden bajban. Tiszteld a szentségeket, s légy nagyon hálás az Úrnak és Egyházának.” (Sz.Escrivá)
Hosszan sorolhatnánk még, mi mindenért lehet hálát adni. Szent Pál apostol levelei sokszor kezdődnek
és fejeződnek be hálaadással és Jézus mindig jelen van bennük: „Adjatok hálát mindenértmondja
az első tesszaloniki levélben -, mert Isten ezt kívánja mindnyájunktól Krisztus Jézusban.”
(5,18). A szentmisében, az Eucharisztia ünneplésében is hálát adunk a prefációval: „Valóban méltó
és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk néked, mi Urunk, szentséges
Atyánk, mindenható, örök Isten...”
Szentségimádási óránkban befejezésül hálát adunk azokért a fiatalokért, akik mernek hitük szerint
élni, akik nem tévesztenek utat és az élet veszélyei közepette szent biztonságban mennek át a fiatalságon.
A fiatalok barátjának – II. János Pál pápának – szavaival imádkozzunk közösen értük:
„Vezesd, ó, Krisztus, az ifjúságot igazságban, hogy ne hagyják magukat tévútra vezetni új bálványok
által, mint amilyen a magamutogató fogyasztás, a mindenáron való jólét, az erkölcsi lazaság,
vagy az erőszakos tiltakozás; hadd éljék meg inkább a te üzenetedet örömben, mely a Nyolc Boldogság
üzenete, az isteni és felebaráti szeretet üzenete, az erkölcsi elkötelezettség üzenete a társadalom
hiteles alakítása érdekében. Vezesd, ó, Krisztus, valamennyi hűségest a hitben, hogy a keresztény
hit hassa át egész életüket, és bátor tanúságtevőkké tegye őket a világ előtt üdvözítő küldetésed
során, hogy az Egyház tudatos és cselekvő tagjai legyenek, akik bizonyosak abban, hogy Isten
gyermekei, és testvérek minden néppel!” Ámen.
III.Szentmise homilia
1./ A farkasréti fiatalokkal először még a nyáron találkoztam. A templomi scola a tihanyi félszigeten
nyaralt, s ide hívtak meg látogatóba. A mintegy 20 főből álló társaság korösszetétele igen vegyes
volt: az egyetemistától az éppen csak iskolásig bezárólag minden korosztály képviselve volt.
Hasonlót tapasztaltam október 23-án, amikor a scola 10 tagjával Makkos Máriára kirándultunk. Az
egyetemista kórusvezetőtől a legkisebb elemi osztályosig terjedt itt is a skála. S ami mindkét esetben
feltűnt nekem, hogy a gimnazisták milyen jól el tudtak játszani a kicsikkel. Együtt métáztak, de
úgy, hogy a kicsik nem voltak magukra hagyatva, hanem egyenrangú szereplők voltak. Mi a titka
ennek? Nagyon egyszerű a magyarázat: az, hogy ezt a scola közösség. A hetente tartott énekpróbákon,
a vasárnapi szentmiséken megszokták, hogy a kicsik és nagyok közösen vesznek részt. Kicsire
és nagyra egyaránt szükség van. Hasonlóan az emberi testhez, ahol minden tagra egyaránt szükség
van. „A fej mit sem ér lábak nélkül, a láb sem ér semmit fej nélkül. Testünk legkisebb tagjai is hasznára
vannak az egész testnek, és szükségesek is az egésznek.” (Szent I. Kelemen pápa)
A farkasréti fiatalok scolája közösség. A közösség különbözik a közönségtől. Nem csak egy „s”
vagy „n” betűben különbözik. A közösségben arra törekednek, hogy a másik is jól érezze magát közöttük,
hogy ne érezze feleslegesnek magát. A közönség tagjai ezzel szemben arra törekszik, hogy ő
jól érezze magát, hogy jó szolgáltatást kapjon, amit aztán megtapsol. A közösség és a közönség
egyaránt alkothat tömeget. De míg a közösség összetartozó egyedekből áll, addig a közönség össze
nem tartozó egyedekből áll.
Hogy melyik tömeg a kívánatosabb – a közösség vagy közönség -, azt nem is kell mondanom.
Mindenki tudja, érzi, hogy a közösség az igazi emberi társaság.
2./ Hol jön létre ilyen közösség? A liturgikus közösségben! A farkasréti scola – de mondhatnánk a
ministránsok közösségét is – a liturgia, a szentmise alatt formálódik közösséggé. Mindkét közösség
hetente találkozik a próbákon. A lányokból álló scola csütörtök este próbál, a fiúkból álló ministránsok
pénteken próbálnak, játszanak, majd egy órás teremfoci következik az általános iskola bérelt
tornatermében. Baross Gábor telepen pedig a cserkészőrsök – akik egyben ministránsok is – alkotnak
közösséget. Ezen kívül az ifjúsági szentségimádások – ugyancsak liturgikus tevékenység! -
ugyanezeket a fiatalokat gyűjtik össze. Egyszóval a liturgikus cselekmények – szentmise, szentségimádás,
vagy az ilyen lelkinap! - közösséget tud létrehozni.
Azért beszélek erről, mert valószínűleg nem is gondoltok arra, hogy a liturgiának milyen fontos
szerepe van a közösség létrejöttében. Természetesnek tartjuk, hogy részt veszünk a szentmisén,
vagy más egyéb liturgikus ténykedésben, de nem is gondolunk annak közösségformáló szerepére.
Nem gondolunk arra, hogy a közösen végzett imádság – mint pl a kéz a kézben való Miatyánk
imádkozása, vagy egy szöveg együttes elmondása – milyen közösségteremtő tud lenni. Arról nem
beszélve, hogy a közösen végzett szentáldozás, vagy a közösen végzett szentgyónás is mennyire
tudja erősíteni a hitünket. (A közösen végzett szentgyónás alatt azok, akik már gyóntak, vagy gyónásra
várnak, imádkoznak azokért, akik éppen a szentgyónást végzik. Majd a szentgyónásuk után
ki-ki egy mécsest gyújt az Oltáriszentség előtt.)
3./ Miért van szükségünk közösségre? Erre Pázmány Péter bíboros hasonlatával válaszolok, akik az
ismert jó Pásztor és bárány bibliai képet használja. Tudjuk, hogy a pásztor védi meg a bárányokat a
farkastól. „A juh pásztor nélkül farkasok falatja – mondja Pázmány - , mivel a juhnak sem gyorsasága,
sem ereje, sem fegyvere nincsen, mellyel magát menthesse, hanem minden oltalma csak pásztora.”
Amint a juhok együttese közösséget alkot, s ezt a közösséget a pásztor vezeti és őrzi, úgy a keresztények
is közösségbe szerveződve, a pásztor irányítása és védelme mellett tudják megmenteni
önazonosságukat, keresztény mivoltukat. Amint az elkódorgó juhot zsákmányul ejti a farkas, úgy az
elkódorgó keresztényt is elragadja a kísértő sátán.
Ezért becsüljétek nagyra a liturgikus közösséget, a szentmisét, a lelkinapot, a közös imádságokat
és az azt követő agapékat(!) is. A Jóisten az, aki összegyűjt benneteket a liturgián, maradjatok hát
hűségesek e közösségekhez. Ámen. (Verőcei Gábor)