Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Nagycsütörtök, 2020. április 9. Tartsunk ki az eucharisztikus közösségben!

1./ A lábmosás

Nagycsütörtök az Oltáriszentség alapításának napja. Jézus ezen a napon a mózesi törvény által előírt pászkavacsorán (vö. Mt 26,17-29) kezébe vette a kenyeret és azt mondta: ez az én testem. Majd a kelyhet vette kezébe és ezt mondta: ez az én vérem. Jézus utasításának megfelelően azóta minden szentmisében megismétlődik az utolsó vacsora cselekménye, s Jézus szavaira a kenyér és bor lényege szerint az Ő testévé és vérévé változik.

Szent Jánost evangélista – a másik három evangélistától eltérően – nem említi az Oltáriszentség alapítását, viszont az utolsó vacsoráról szóló beszámolóját a lábmosás elbeszélésével kezdi. A lábmosásban kifejeződik, hogy ki is ő. Ő, aki az Úr, leszáll; leveti a dicsőség köntösét, s szolgává válik, aki az ajtónál áll és a lábmosás szolgai munkáját végzi. Az ószövetségi korban a szolga feladata volt, hogy megmossa a vendégek lábát az út porától. Jézus szolgai munkát végzett: lehajolt piszkos lábainkhoz, lehajolt az emberiség szennyéhez, hogy az ő nagy szeretetével tisztára mosson minket. A lábmosás szolgai munkájának az volt az értelme, hogy az embereket alkalmassá tegye az asztalhoz, alkalmassá tegye a közösségre, hogy ők is együtt ülhessenek asztalhoz. Jézus mintegy alkalmassá tesz bennünket a közösségre Isten előtt és egymás számára. Mi, akik egymást elviselni sem tudjuk mindig, mi, akik nem illünk Istenhez, felvétetünk általa. A lábmosásban megnyilvánuló szeretet azt jelenti, hogy Isten feltétel nélkül elfogad minket, még akkor is, ha nem vagyunk méltók hozzá. Mindenesetre János beszámolója megmutatja, hogy ott, ahol Isten nem állított fel határt, az ember képes határt húzni. (vö. Joseph Ratzinger: Isten közel van hozzánk, 29-30)

Közbevetőleg említem, hogy Ferenc pápa évek óta valamely börtönben mutatta be az utolsó vacsora emlékmiséjét, és a fogvatartottak lábát mosta meg. Voltak, akik megütköztek ezen a formabontó gyakorlaton, mert megszoktuk, hogy korábban tiszteletreméltó egyháztagok lábának megmosása történt – ahol erre egyáltalán sor került (hiszen a lábmosás szertartása nem kötelező). Ferenc pápa valójában Jézus szellemiségében járt el a lábmosás újszerű formáját gyakorolva.

 

Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) a lábmosás két szereplőjéről, Júdásról és Péter apostolról a következőket írja:

Júdás alakjában a kapzsiság és mohóság mutatkozik meg, amely elutasítja Isten szeretetét. Az önteltség és elbizakodottság az a púp, amely miatt a teve nem tud átmenni a tű fokán (vö. Mt 19,24). Nietzschét idézve: „inkább bűnösnek maradni, mint olyan érmével fizetni, amely nem a mi képünket hordozza – a szuverenitásunk így akarja.” Júdás nem hagyta magát megajándékozni Jézus gyógyító szeretetével, kapzsisága és gőgje megakadályozta ebben.

De létezik a jámborok veszélye is, amelyet Péter apostol képvisel: a hamis alázat, amelyben gőg is rejtőzik, mely nem szeretne bocsánatot, hanem saját maga akar tisztává válni; a hamis gőg és a hamis szerénység, mely Isten irgalmát nem szeretné elfogadni. Azonban Isten nem akarja a hamis szerénységet, mely az ő jóságát visszautasítja, hanem alázatot akar, mely hagyja megmosni magát, s így tiszta lesz. (im. 30-31)

 

Végül Jézus azzal tudta leszerelni Péter ellenkezését, hogy kijelentette: „Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem.” (Jn 13,8) A lábmosás ebben az értelemben tehát a Jézussal való közösségteremtést eszközli.

 

2./ Az Oltáriszentség vétele

A továbbiakban elmélkedjünk a Jézussal való közösségteremtés legalapvetőbb módjáról, az Oltáriszentség vételéről. Az utolsó vacsorán minden tanítvány részt vett, és részesült abból a kenyérből és borból, melyre Jézus azt mondta: ez az én testem, ez az én vérem. De itt történt valami fontos dolog, amelyről Szent János evangélista ezt írja: „vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette karióti Júdásnak, Simon fiának a szívében a gondolatot, hogy árulja el.” (Jn 13,2) A lábmosás után Jézus megjövendöli, hogy egyikük elárulja, majd ezután a bemártott falatot Júdásnak nyújtja. „A falat után rögtön belészállt a sátán” (Jn 13,27) és távozott az utolsó vacsora terméből. A többi tanítvány azt gondolta, hogy valamit vásárolni kell a következő ünnepre, de valójában Júdás ekkor kezdte végrehajtani árulását.

Az evangélista elbeszéléséből csak két mozzanatot szeretnék kiemelni. Vacsora közben – pontosabban a lábmosás idején – még csak felkeltette szívében az árulás gondolatát a sátán, majd a falat nyújtásakor belészállt a sátán. A falat nyújtása nem volt más, mint a szentáldozás, amit mi is teszünk a szentmisében, mikor szentáldozáshoz járulunk. Vagyis Júdás esetében a szentáldozás nem a Jézussal való közösséget erősítette meg, hanem éppen ellenkezőleg a tagadásba taszította. Lám, a szentáldozás kétféle eredményt is hozhat: jót és rosszat.

 

Aquinói Szent Tamás Úrnapi ének-ében (Lauda Sion) így ír erről:

 

Veszik jók és veszik rosszak:

csakhogy különböző sorsnak

részesei ők vele.

Rossznak halál, jónak élet:

ilyen az egyforma étek

különböző ereje. (Babits Mihály fordítása)

 

Miért lett Júdás esetében a szentáldozásnak ilyen tragikus következménye? Azért, mert Júdás nem tartott ki a vacsora közösségében, az eucharisztikus közösségben. Ha Júdás kitartott volna az eucharisztikus közösségben és nem távozott volna, akkor nem következik be az árulás, akkor nem lett volna a sátán áldozata.

 

3./ Intő jel ez számunkra is: tartsunk ki az eucharisztikus közösségben!

A sátán mindenkit próbára tesz, mindenkivel próbálkozik, hogy árulja el Jézust. Hol a kényelemszeretetével, hol szenvedélyeivel, hol érzéki kísértésekkel próbálkozik – azaz megkísért. De amíg a hívő ember kitart az eucharisztikus közösségben, vagyis tiszta lélekkel részt vesz a közösségi istentiszteleten és szentáldozáshoz járul, addig nincs igazán veszélyben. A veszély akkor következik be, amikor enged a kísértéseknek – kényelemszeretetének, szenvedélyeinek, érzékiségének – és távozik az eucharisztikus közösségből. Fokozatosan távozik a szentmise asztalától: először csak a szentáldozásokat hanyagolja, később fizikailag is távozik a szentmise ünnepléséből.

A XIX. század nagy konvertitája – Szent Newman bíboros – arról ír, hogy miért nem akarnak az emberek szentáldozáshoz járulni. Azért, mert „nem kívánnak bensőséges vallásos életet élni… Azt gondolják, hogy az Eucharisztia éppen erre kötelezné, egyben késztetné őket… Vonakodnak attól, hogy a bűnök szolgálatát egyszer s mindenkorra elhagyják… Ezért van az, hogy az emberek nem akarnak Krisztushoz jönni.” (Az Anyaszentegyház misztériuma, 90)

Júdás nem akart lemondani a 30 ezüstről, ezért inkább lemondott a tanítványságáról: elárulta Jézust. Az utolsó vacsora drámaisága tulajdonképpen megismétlődik minden szentmisében. Amikor tiszta lélekkel áldozunk, ezzel elkötelezzük magunkat Jézus mellett.

 

4./ A koronavírus járvány miatt most csak lelki áldozásban részesülhetünk otthonunkban

Fontos tudni, hogy a lelki áldozásra ugyanúgy fel kell készülni, mint egyébként a rendes szentáldozásra, vagyis a kegyelem állapotában kell lenni. Aki valamilyen súlyos bűn miatt nem járulhat szentáldozáshoz (pl. rendezetlen házasság miatt), az lelki áldozást sem tud végezni. A lelki áldozás előtt indítsuk fel magunkban a tökéletes bánatot, majd mondjuk a következő imát:

 

Uram Jézus Krisztus, hiszen Benned, imádlak Téged és szeretlek Téged teljes szívemből. Bánom minden bűnömet, mert szeretnélek magamhoz fogadni a szentáldozásban, hogy Veled élhessek. Jöjj hát, ó Jézus, legalább lélekben költözz a szívembe, és végy lakást benne örökre! A mi Urunk Jézus Krisztus Teste őrizzem meg engem az örök életre! Köszöntelek, ó Jézus az én szegény szívemben. Neked adom magamat egészen. Tied akarok lenni életemben és halálom után is. Ámen.

 

AttachmentSize
Homilia, 2020-04-09.odt34.48 KB