Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Minden forrásom belőled fakad, 24. - 2020.06.08.

1./ A diaszpóra-lét veszélye.

 

A Kr. e. I. században a zsidóság egy része szétszórtságban, diaszpórában – ma úgy mondanánk: emigrációban – élt a hellenista, pogány világban; amint a mai európai keresztények is diaszpórában, kisebbségben élnek ebben a posztmodern, posztkeresztény társadalomban. A diaszpóra-lét mindig azzal a veszéllyel jár, hogy előbb csak szimpatizál az őt körülvevő pogány-ateista környezet életmódjával, majd át is veszi annak életmódját, erkölcsiségét. Vajon nem ennek vagyunk tanúi ma is, amikor a szabad szerelem, a házasságot megelőző élettársi viszony nagyon sok keresztény fiatal életmódjává vált?

A Kr. e. I. században a hellenista, pogány életmód próbára tette a diaszpórában élő zsidóság hitét. Nekik íródott az ószövetségi szentírás Bölcsesség könyve, amely fel akarta rázni a lelkiismeretüket. A könyv 2. fejezete előbb felvázolja a pogány görög bölcsek (pl. Epikurosz, sztoikusok, stb) életfilozófiáját, mely szerint az élet egyszeri és megismételhetetlen, ezért ki kell azt élvezni:

Rajta hát! Élvezzük a jelenvaló jókat! Használjuk ki buzgón a világot, mint ifjúkorunkban! Töltekezzünk pompás borral, mirhával (ez megfelelt az akkori kábítószernek) s ne nélkülözzük a tavasznak egyetlen virágát se! Koszorúzzuk magunkat feslő rózsákkal, még mielőtt elhervadnának! Egyikünk se vonja ki magát tobzódásunkból. Mindenütt hagyjuk ott jókedvünk jeleit (ma ennek megfelelője a falfirka, rongálás), mert ez az osztályrészünk és ez a mi sorsunk! Bánjunk el a szegény igazzal, ne kíméljük az özvegyet, és a koros aggastyán ősz hajától ne riadjunk meg! (manapság a „unokázó csalók” az idősek kifosztására specializálódnak) Számunkra a hatalom legyen az igazságosság mércéje, mert a gyenge nem ér semmit.” (ma nem a politikai, gazdasági hatalom az igazságosság mércéje?) - (Bölcs 7, 6-11)

Ezután a hívő zsidókról ír - s ez vonatkozik a mai hívő keresztényekre is -, akikben ellenséget látnak a pogányok/ateisták, mert a tőlük eltérő életmódjuk eleven vád ellenük: „Vádol bennünket, amiért így gondolkodunk, még ránézni sem jó. Mert az életmódja elüt másokétól, és szokatlanok az útjai. Hamis pénznek néz bennünket, és mint szemetet, kerüli az útjainkat.” (Bölcs 2, 14-16a)

A pogány-ateista ember mind az ókorban, mind napjainkban ezért támadja a hitéhez és elveihez hűséges hívő embert, s provokálja, üldözi eltérő életmódja miatt: „Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk, hogy megismerjük szelídségét és kipróbáljuk türelmét. Ítéljük gyalázatos halálra, mert – saját szava szerint – Isten oltalmában részesül.” (Bölcs 2, 19-20)

 

Mivel ma sok tekintetben hasonló helyzetben vagyunk, mint amilyenről a Bölcsesség könyvében olvasunk, a feladatunk is hasonló: fel kell rázni keresztény lelkiismeretünket, hogy hűségesek maradhassunk kereszténységünkhöz ebben az elkereszténytelenedett társadalomban.

 

2./ A lelkiismeret szerepéről Gázai Szent Dórotheosz, a VI. szd.-ban a Szentföldön élt szerzetes olyan tanítást ad, mely napjainkban is friss és időszerű. (vö. Ókeresztény örökségünk, 20. 71-76)

Az antik filozófia a lelkiismeretet belénk ültetett isteni szikrához hasonlította, mely megvilágosítja az értelmet, és megmutatja, mi a jó, és mi a rossz. Az ókori egyházatyák (pl. Órigenész, Nagy Szent Baszileiosz) pedig bibliai példával szólnak a lelkiismeretről, amikor azt Jákob kútjához (vö. Jn 4,6) hasonlítják, melyet a zsidó nép ellenségei, a filiszteusok betemettek.

Az ószövetségi pátriárkák – Ábrahám, Izsák, Jákob – a lelkiismeret íratlan törvényének engedelmeskedve irányították életüket és lettek kedvesek Isten előtt. A későbbi emberek azonban bűneikkel lábbal tiporták, a földbe temették a lelkiismeret íratlan szabályait, ezért volt szükség az ószövetségi próféták, majd végül a Jézus által megfogalmazott írott törvényekre, parancsokra. A parancsok megtartásával újra felszínre került, felébredt az eltemetett isteni szikra.

 

Ezután már csak rajtunk múlik, hogy újra eltemetjük, vagy hagyjuk, hogy újra felragyogjon és fénnyel töltsön el a lelkiismeret. Amennyiben nem hallgatunk rá, akkor újra lábbal tiporjuk, s végül oly mélyre tapossuk, hogy képtelen lesz világosan szólni hozzánk, a ránehezedő teher akadálya miatt. Amint a felkavart pocsolyában senki sem képes meglátni saját arcát, úgy a megrontott, bepiszkolt lelkiismeret is csak homályos képet tud adni.

 

3./ Őrizzük lelkiismeretünk tisztaságát!

A kísértések így jelentkeznek: „mi van abban, ha kimondom ezt a (trágár, szitkolódó, kétértelmű) szót?”; „mi van abban, ha bekapom ezt a kis darab ételt (böjti időben húst)?”; „mi van abban, ha belemártom magamat ebbe a dologba (pl. korrupciós, elvtelen, megalkuvó dologba)?”

Az ilyen „mi van abban?” kérdésben nagy veszély rejlik, mert az ember lábbal tiporja saját lelkiismeretét. Végül apránként annak a veszélynek teszi ki magát, hogy teljes érzéketlenség vesz erőt rajta. Nem kis dolgokról van itt szó, hanem súlyos daganatról, a rossz szokás veszélyéről.

 

a./ Őrizzük meg lelkiismeretünket Isten előtt azzal, hogy megtartjuk parancsait. Vigyázzunk a gondolati bűnökkel is, amelyek rejtekben történnek. Az emberek látják cselekedeteinket, de Isten a rejtett gondolatainkat is ismeri. A földi igazságszolgáltatás nem térhet ki a gondolati bűnre, mert az bizonyíthatatlan; Isten előtt azonban nincs titok, ezért a tízparancsolat 9. és 10. pontját is komolyan kell venni. (Ne kívánd más házastársát, ne kívánd más tulajdonát!)

 

b./ Őrizzük meg lelkiismeretünket a felebaráttal kapcsolatban úgy, hogy nem teszünk olyat, ami megszomorítja, megbántja, ami árt neki. Vajon a felbomlott családokért, az egyszülős családokért és a válási árvákért kinek lesz lelkiismeret-furdalása? A liberális világ úgy „oldja meg” ezt a feszítő problémát, hogy szómágiát alkalmaz: A „válási árva és egyszülős család” fogalmakat száműzte a közbeszédből oly módon, hogy létrehozott egy új fogalmat: „mozaikcsalád”. Nos, a mozaik szép a képzőművészetben, de nem szép a családban. A töredezett család sosem lesz olyan, mint az ép család – ez nyilvánvaló.

 

c./ Őrizzük meg lelkiismeretünket az anyagi dolgokra vonatkozóan azzal, hogy beosztással, szerényen élünk, és nem pazarlunk. A fogyasztói társadalomban rendszerszintű a pazarlás. A fogyasztói társadalom embere mindennel pazarol: energiával, étellel, vízzel, ruhával, gépi eszközökkel, stb. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a cégek olyan fogyasztási cikkeket gyártanak, amelyeket már nem érdemes javítani, hanem inkább lecserélik újra; a reklámipar is mindig az újdonságot kínálja, s ezzel „erkölcsileg elavultnak” minősíti azt, ami még használható lenne, de nem felel meg a legújabb divatnak és színvonalnak.

 

A termelésnek és fogyasztásnak ez az ördögi köre óriási pazarlást eredményez, hiszen egy új termék előállításához nyersanyagra, energiára és emberi munkára van szükség. A mértéktelen fogyasztás következtében mérhetetlen mennyiségű szemetet termelünk, az óceánokban pl. műanyag palackokból álló szigetek jöttek létre. A szeméttel szennyezzük a környezetünket, veszélyeztetve a teremtett világot.

 

4./ Összefoglalásként még két megjegyzés:

 

a./ Ne engedjük, hogy bármi megterhelje lelkiismeretünket. A lelkiismeret-furdalás nem úgy fáj, mint egy beteg testrész, de Michelangelo – a reneszánsz kor egyik polihisztora – arról írt egyik versében, hogy a fiatalkorban elkövetett bűnök időskorban égetik az ember lelkiismeretét.

 

b./ Szent Newman bíboros, a lelkiismeret nagy tudósa ezt írta:

Ha azonban lelkiismeretünk szavát megtagadva felelősséget érzünk, szégyenkezünk, félünk, akkor ezzel elismerjük, hogy van valaki, akinek felelősek vagyunk, aki előtt szégyenkezünk, akinek ítéletétől félnünk kell… Kő nem kelt bennünk érzelmet, nincs szégyenérzetünk ló vagy kutya előtt, nem érzünk lelkiismeret-furdalást és nem vagyunk megtörtek, ha pusztán emberi törvényt hágtunk át. A lelkiismeret felkelti a lélek olyan rezdülését, amilyet földi lény sohasem kelthet fel bennünk.”

(Newman breviárium, 22)

 

 

AttachmentSize
Vesperás, 2020-06-08.odt36.33 KB