Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Lelki otthonunk az Egyház, 33. - 2019.11.18.

1./ Lesz-e a kereszténységből még valamikor társadalmi ideál, mely megfogja s megmozgatja a lelkeket? A kérdést úgy is fel lehet tenni: úgy vannak-e a mai nemzedékek hangolva, hogy a lelki javak érdeklődésük központjában állnak-e? Egy tekintet a világra, és minden kétségünk eloszlik. Teljesen világos, hogy a világ érdeklődése s a tömegeknek igénye a jobb gazdasági helyzet felé fordul; hogy minél több embernek tisztességes keresetet, lakályos otthont s egészséget biztosítson. Ezzel nem állítom, hogy az emberek manapság hitetlenek, vagy vallástalanok. Nem! Tudom, hogy az emberi szívnek örök igényei vannak; egyszer az éggel, másszor a földdel foglalkoznak. A mai kor irányát határozottan a technikai haladás, a természettudományos gondolat, és az ezek által irányított szociálpolitika adja.

Egyszer régen nem így volt. Egyszer régen, ezerkilencszáz évvel ezelőtt volt egy óriási tömegmozgalom, mely úgy lefoglalta s megszállta a római kultúrát, hogy kizárólagos eszménye lett százezreknek, s ez a mozgalom nem volt gazdasági, nem volt szociálpolitikai, hanem tisztára szellemi volt. Ez maga volt a kereszténység. A vallásos motívum úgy állt bele az érdeklődés középpontjába, hogy a többi gondolat és törekvés – mint például a társadalmi állás és világi pálya, gazdagság és szegénység, előkelőség és rabszolgaság – színevesztett, fakó kulissza lett a keresztények szemében. Ezek az emberek a világtól semmit sem akartak; teljesen befelé fordított lelkek voltak, kik a nagy hitet, az erényt és a bensőséget tartották életük kincsének. Le tudtak mondani a világról és szembeszálltak az egész világgal. Gazdasági, társadalmi programjuk nem volt; ők nem csináltak sem szociálpolitikát, sem másféle politikát. Ők nem vettek fel programjukba államreformot; egy reformot akartak – a belső ember reformját.

A keresztények közt volt sok szegény ember; de nem azért lettek keresztények, mert szegények voltak. Voltak közöttük kézművesek, katonák, rabszolgák, egyszerű háziasszonyok; de voltak közöttük jómódúak is, a császári házból valók is. Nem az emancipáció vágya hozta mozgásba e tömegeket, nem folyt ott osztályharc a hatalmasok ellen. Az ősi kereszténységnek semmi köze a kulturális vagy szociális mozgalmakhoz s egyáltalában semmi köze a hatalomhoz. Nem volt erőszakos, s egyáltalán nem akart jobb politikai vagy szociális viszonyokat teremteni. Nem gondolt erre. A kereszténység nem indított mozgalmat a rabszolgaság eltörlésére, de megteremtette azokat a föltételeket, melyekből e társadalmi osztálykülönbség letörése lélektanilag következett. A kereszténységnek pszichológiai kihatása volt a társadalom újjáalakítására, de nem volt szociológiai belenyúlása abba. A kereszténység kizárólag mélységesen vallásos volt. Ezért nem is lázított. Pedig a római társadalomban volt tömegnyomor, de sehol egy lázító hang!

Világos, hogy a modern kereszténységnek föl kell venni programjába a haladást, a munka jogát; a lélek világa mellé oda kell tűznie a földi jólét méltányos igényeit; de fog-e e programjával megint tömegmozgalmakat megindítani? Manapság, nem hiszem. Manapság csak a harcias, romboló, lázító és földi paradicsomot ígérő mozgalmak találnak visszhangra! Lehet, hogy az emberek majd még egyszer nyitottak lesznek a lelki mélységek iránt. Addig pedig dolgozzunk, s viseljük el bizalommal az idők nehéz járását.

Ezeket a gondolatokat – most tessék meglepődni(!) – 100 évvel ezelőtt Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök fogalmazta meg. (ÖM 11, 245-249) Miért idézem a ma is időszerű gondolatokat? Azért, mert ma sok pap és világi hívő olvassa hazánkban is az amerikai Michael White és Tom Corcoran: Újraépítve c. könyvét, mely a plébániai élet megújításának lehetőségeit taglalja. Erdő Péter bíboros szerint a könyv kötelező olvasmánya lehetne papoknak.

2./ A kereszténység „csapatmunkát” jelent. Manapság sok katolikus lelkiségi mozgalom, közösség létezik. Gondoljunk a focolare, schönstatti, cursillo, Opus Dei, MÉCS családközösség és egyéb lelkiségi mozgalmakra, melyekben komoly megújulás tapasztalható. Ezekből látható, hogy a hitnek valami nagyon pozitív hatása van. Az említett lelkiségi mozgalmakba betagozódó hívek a fiatal vagy középkorú korosztályhoz tartoznak, mivel a közösségi élethez bizonyos mobilizáció szükséges. Az idősebb korosztály kevésbé mozgósítható, ők inkább a plébániai közösségek alkotói. A profán világban is megvan ez a kettősség: a fiatalabbak sport- és szabadidő programokba kapcso-lódnak be, az idősebbek a nyugdíjas klubba. A plébániai megújulás „csapatmunkát” jelent, de ahhoz csapatra van szükség. Ám egy csapat kristályosodási pontja a közösségben megélt hit. Ez a nehéz.

 

AttachmentSize
Vesperás, 2019-11-18.odt31.66 KB