Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Koronavírusos érzékenyítés Isten befogadására – 2020. március 17.

1./ Napjainkban egyre általánosabbá válnak az „érzékenyítő programok”. Óvodás kortól kezdve
olyan foglalkozásokat tartanak, melynek célja, hogy a gyerekek, fiatalok és felnőttek egyre
érzékenyebbek legyenek például a fogyatékos emberek felé, illetve fogadják el a „másságot”, ide
értve a homoszexualitást és a gender ideológiát, mint a nemi identitás másságát. Az ún. NGO-k,
különböző civil szervezetek érzékenyítő programokat tartanak a migránsok befogadása céljából.
  Isten befogadására utaló érzékenyítő programokról ugyanakkor nem hallunk. Pedig a vallásosság
is tekinthető egyfajta „másságnak”; a vallásgyakorlók meg őshonos kisebbségnek tekinthetők a mai Európában. Hogy mégsem tekintik annak és nem érzékenyítik ilyen irányban a társadalmat, azt nem indokolják – nyilvánvalóan nem véletlenül. Európára az identitásvesztés lett a jellemző.
Európa népei jórészt gyökértelenné váltak. A gyökértelenség, az identitásvesztés nem fáj, éppen
ezért nagyon veszélyes. A gyökértelen ember nem érzi a veszélyt. A koronavírus járvány veszélyét érzi, de az istenhit hiányának veszélyét nem érzi. A szekularizált embernek nem hiányzik az Isten.
  Órigenénsz szerint Isten a gyökér; a gyökér ugyan nem látszik, nem az hordozza a gyümölcsöt
és a levelet, de gyökér nélkül a fa elpuszul. Amint a növény életében a gyökér a legfontosabb, a
gyökér az éltető, úgy van az embernél is. Isten a gyökér, aki nélkül az ember elpuszul. A gyökértelen ember pusztulásra van ítélve.
  Megmaradásunk érdekében fontos lenne az emberek érzékenyítése Istenre, a gyökérre.


2./ Reményünk abból fakad, hogy noha az ember érzéketlen lehet Istere, az Isten mégis érzékeny az ember sorsa iránt.
  Lisieux-i Szent Teréz szerint „Isten annyira szeret bennünket, hogy szenved a mi megpróbáltatásunk idején; ezért nem kell még azzal tetézni szenvedését, hogy mondogatjuk neki: rosszul érezzük magunkat, hanem látszatát se keltsük annak!” Nővére – Céline – pedig azt mondta, hogy „Isten a mi szenvedésünket szenvedi, amikor nekünk küldi, és elfordítja a fejét.”
  Jean Guitton még hozzáteszi, hogy Iste nem „bosszúálló” Isten, hanem örök Szeretet, aki nem
sokszorozza a kínokat, hanem igyekszik azokat rövidíteni, megszüntetni, csökkenteni, amennyire ez istenileg lehetséges, mert eleget kell tenni az igazságosságnak. Megértjük a szenvedés mélységes értelmét, ha Jézus szenvedésére gondolunk. Jézusnak át kellett mennie a szenvedésen, hogy utána bemehessen dicsőségébe. A szenvedés nem Isten műve, aki jó Isten, Atya, akitől minden jó származik. A szenvedés a bűn műve, az eredeti szerencsétlenség gyümölcse. Ám az isteni Irgalom ezt a keserű gyümölcsöt átalakítja „nemesítő” gyógyszerré, és Isten máris gyönyörködik bennünk. (vö. Jean Guitton: Lisieux-i Szent Teréz zsenialitása, 48-50)
  Teréz megértette, hogy Isten azért hagy minket szenvedni, mert – amint Szent Pál apostol írja -:
„A mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk.” (2 Kor 4,17)
  Ha Isten ilyen jövőt szán nekünk, akkor hálátlanság lenne nem szeretni Őt.


3./ Teréz élete végén sokat szenvedett az akkori népbetegségnek számító tuberkulózistól. Ekkor írta önéletrajzában a következőket:
  „Most már nincs vágyam, hacsak az nem, hogy szenvedélyesen SZERESSEM Jézust… Egyedül
a SZERETET vonz engem… Most már nem kívánom sem a szenvedést, sem a halált, pedig
szerettem mind a kettőt! Sokáig kívántam őket… Most már egyedül az Istenre hagyatkozás vezérel, más iránytűm nincsen!… Már nem tudnék forrón imádkozni másért, mint azért, hogy lelkemen tökéletesen beteljesedjék Isten akarata...” (Önéletraz, 208-209)


4./ A koronavírus támadása ma komoly próbatétel elé állít hívőt és nem hívőt egyaránt. Felfoghatjuk azonban úgy is, mint egy Istentől kapott „érzékenyítő” időt. Kis Szent Terézben a szenvedés kiváltotta a teljes Istenre hagyatkozást és istenszeretetet. A szenvedés mindig kegyelmi idő. Csak rajtunk múlik, hogy felismerjük-e ezt, és élünk-e kegyelmi gyümölcseivel.

 

AttachmentSize
Homilia, 2020-03-17.pdf45.96 KB