Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Keresztény értékek, 29. - 2021.03.29-30-31. (Három nagyheti elmélkedés.)

I. 1./ Az emberi igazságosság/igazságtalanság

Jean-Marie Lustiger bíboros (1926-2007) írja: „Az emberiség jövője az igazságosságra épül, követve a lelkiismeret ítéletét, amely felismeri és elutasítja a rosszat. Minden olyan társadalom, amely erre nem hajlandó, a korrupció és a maffiák hálójába kerül, kikerülhetetlenül rohan a vesztébe, s pusztítja el gyermekeit.” (Emberhez méltóan, 49) A borúlátó gondolatok megfogalmazása (1995) után közel harminc évvel megvalósulni látszanak a leírtak. Az igazságosság megcsúfolásának sok példája közül elegendő említeni az utóbbi években iparággá fejlődött börtönbizniszt, amikor az elítéltek – ügyvédek közreműködésével – milliárdokat pereltek ki a magyar államtól a fogvatartás „embertelen” körülményeire hivatkozva (pl. hogy a nap keveset süt be a cellájába). Trócsányi László jogászprofesszor, volt igazságügyminiszter ezért is mondhatta, hogy a földön nem igazságszolgáltatás van, hanem jogszolgáltatás.

Miért és hogyan jutottunk ide? Az igazságosság (latinul iustitia) a négy sarkalatos erény egyike. Aquinói Szent Tamás szerint az igazságosság olyan érték, mely a hasonló nevű sarkalatos erény gyakorlása nyomán jön létre. A klasszikus meghatározás szerint az igazságosság azt jelenti, hogy megadjuk Istennek és a felebarátnak azt, ami jár neki. A szekularizáció, elvallástalanodás velejárója lett, hogy napjainkban nagyobb jelentőségre tett szert a társadalmi igazságosság. Háttérbe került az Isten iránti igazságosság, vagyis az, hogy Istennek is megadjuk azt, amivel neki tartozunk: az imádást. Pedig a dekalógus (tízparancs) első helyen fogalmazta meg az Isten iránti kötelességet: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! (vö. Kiv 20,1-5; MTörv 5,6-7)

Az igazságosság tekintetében ott jutott tévútra a szekularizált társadalom, hogy Istennek nem adta meg azt, amivel tartozunk neki: az imádást. A társadalmi igazságosság kérdéskörei is fontosak, mint pl. az élethez és személyi biztonsághoz való jog, a munkához való jog, a szabad vallásgyakorlathoz való jog, a tanuláshoz való jog; de a felebarát iránti igazságosság alapja az Isten iránti igazságosság.

 

I. 2./ Az isteni kinyilatkoztatás az igazságosságra tanít

a./ A Miatyánk imádságában Jézus nem a mindennapi kenyér igényét teszi az első helyre, hanem az Atya nevének a megszentelését, az Ő országának eljövetelét, és az Ő akaratának a megtevését.

b./ Szent Pál apostol a rómaiakhoz intézett levelében a pogányokról írva bemutatja, hová süllyed az ember erkölcsileg, ha elfordul az élő Istentől. „A halhatatlan Isten fönségét fölcserélték a halandó ember, a madarak, a négylábúak és a csúszómászók képmásával. Ezért Isten szívük vágya szerint kiszolgáltatta őket a tisztátalanságnak, hadd gyalázzák meg saját testüket. Isten igazságát hamissággal cserélték fel, s inkább a teremtmény előtt hódoltak, mint a Teremtő előtt, aki mindörökké áldott. Ezért szolgáltatta ki őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra. De meg is kapták tévelygésük megszolgált bérét. Nem méltatták az Istent arra, hogy megismerjék, az Isten is romlott eszükre hagyta hát őket, hogy alávaló tetteket vigyenek végbe.” (Róm 1,23-28) Mai példa: gender-őrület.

Az apostol a pogány világ legnagyobb eltévelyedésének a bálványimádást tartja. Ha az ember nem Istent imádja, nem Istennek hódol, akkor lesüllyed az ösztön és szenvedély szintjére. (vö: LMBTQ)

c./ A második világháború első évében (1939) megválasztott XII. Pius pápa jelmondata Izajás prófétától vett idézet volt: Opus iustitiae pax – Az igazságosság békét teremt (Iz 32,17).

 

I. 3./ Isten nélkül nem valósítható meg az igazságosság

A XX. század két diktatúrája – a náci és a kommunista diktatúra – egyaránt istentagadó volt. Tökéletes társadalom létrehozását ígérték, de lábbal tiporták az emberi jogokat. A történelem bizonyította, hogy nem az emberi törvények teszik tökéletessé a társadalmat, hanem a szeretet. Az a szeretet, melyet Jézus bemutatott, s a szentek megéltek.

A francia forradalom egyik vértanú papja, Boldog Étienne-Michel Gillet (1758-1792) mondta: „A ma igazságossága a tegnapi szeretet. A mai szeretet a holnap igazságossága.”

Az igazságosság keresztény erény, mely az Isten- és emberszeretetből fakad.

II. 1./ Az isteni igazságosság

Első nagyböjti elmélkedésünkben az igazságosság/igazságtalanság kérdésében arra a megállapításra jutottunk, hogy igazságosak vagyunk Istennel szemben, ha megadjuk neki azt, ami jár: az imádást.

Ebből következik, hogy aki nem imádja Istent, az igazságtalanságot követ el vele szemben.

A Miatyánk imádságot Máté és Lukács evangéliumában találjuk meg. Lukács evangélista a Miatyánk után Jézus két példabeszédét is hozza, mely az isteni igazságosságról szól. Az alkalmatlankodó barátról (Lk 11,5-8), és az igazságtalan bíróról (Lk 18,1-8) szóló példabeszédekben általános ember tapasztalatból ismert helyzetekről hallunk: a szívós kitartással alkalmatlankodó kérelmező végül nemcsak meghallgatást nyer, de még kérését is teljesíti az éjszakai pihenéséből felrázott barát, és az igazságtalan bíró, csak azért, hogy végre már békén hagyják. Jézus példabeszédével arra akar tanítani, hogy ha egy igazságtalan bíró képes meghallgatni a hozzá fordulót és képes teljesíteni a kérését, akkor Isten még inkább meghallgatja az állhatatos imát. Isten tehát igazságos, mert megadja a hozzá fordulónak azt, amit kér.

A két példabeszéd végén van azonban egy-egy mondat. Az alkalmatlankodó barátról szóló példabeszéd után biztató buzdítás: „kérjetek és kaptok… zörgessetek és ajtót nyitnak nektek” (Lk 11,9). Az igazságtalan bíróról szóló példabeszéd után viszont egy talányos kérdés:

 

II. 2./ „Amikor az Emberfia eljön / a világ végén /, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)

A talányos kérdés az emberiség jövője felé tereli gondolatunkat. Milyen jövő elé nézünk?

A föld túlnépesedése, az energiaforrások felhasználása, a szükséges élelmiszerek megtermelése, a lakosság ivóvízzel való ellátása mind-mind egyre nagyobb kihívás elé állítja az emberiséget. A világ nagy átalakuláson ment keresztül a II. világháború óta. Az 1950-es évek első felében még lóval szántottak, kaszával arattak az egyéni parasztcsaládok; rádió volt, de televízió nem; gyalogos turizmus és zarándoklatok voltak, de szervezett utazások nem; faluhelyen legfeljebb az orvosnak volt motorja vagy autója; a szemetes hetente legfeljebb a hamut vitte el a házaktól, mert más hulladék alig volt, az esetleges göngyöleget vagy elégették a tűzhelyben, vagy visszaváltották a boltban; telefon csak kivételes személyek privilégiuma volt, egyébként sorban álltak a telefonfülkéknél; vidéken a templombúcsú töltötte be a nagyobb népünnepély szerepét; a hosszú hétvége ismeretlen volt, miután szombaton is volt tanítás és munka.

A mai életkörülményeket nem kell felsorolni, mert benne élünk…

A hatalmas társadalmi átalakulások az egyházi életre is hatással voltak. A II. vatikáni zsinat (1962-1965) liturgikus reformja - például a népnyelv bevezetése a liturgiában - jelzi az egyházban bekövetkezett változást. A teológusok érdekes módon nem az egyház jövőjéről beszélnek, hanem a jövő egyházáról. Mi a kettő közötti különbség? Az egyház jövőjéről Jézus azt mondta, hogy azon „az alvilág kapui sem vesznek erőt” (Mt 16,18), vagyis a világ végéig fennáll. A jövő egyházáról sokak véleménye, hogy csak egy olyan egyház lehet hatékony, amely alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, és tud olyat nyújtani, amit más szervezetek nem tudnak, vagy nem akkora intenzitással. Implicite ez azt jelentheti, hogy mi vagyunk a jövő egyházának alakítói.

Egy példával teszem világosabbá. A rendszerváltoztatás óta eltelt 30 évben számos egyházi iskola (katolikus és protestáns) kezdte meg működését. A diákokért folytatott versenyben az az iskola kerül előnyösebb helyzetbe – főleg a fővárosban –, amely olyan speciális oktatást (szolgáltatást) tud nyújtani, amit a többiek nem, vagy nem olyan intenzitással. Régen is voltak sport- és zenetagozatos iskolák, de mára a nyelvoktatásbeli vagy más tantárgybeli sajátosságok, különlegességek adják a vonzerőt. S ez a vonzerő sok esetben felülírja a felekezetbeli különbséget, ami az ökumenizmus korában érthetőnek látszik. Csakhogy ez a jelenség (pl. katolikus családok gyermekei sok esetben protestáns iskolába járnak) rámutat korunk egyik vonására: a praktikus szempontok megelőzik a hit szempontjait. Persze lehet azt mondani, hogy a katolikus családi élet kompenzálja a protestáns iskolai életet. Csakhogy az egyházi iskolába járó gyerekek családjainak jelentős része elvétve vagy nem gyakorolja a hitét. Miért iratják be gyermeküket mégis egyházi iskolába? Azért, mert ott olyan oktatásban (szolgáltatásban) részesül, ami a szülőknek tetszik. A praktikum megelőzi a hitet. Jó ez az irány? - tehetjük fel a talányos kérdést.

A kérdésre egy másik talányos kérdés a válasz: „amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?

III. 1./ Mi biztosítja az egyház hatékonyságát?

Mi a fontosabb az egyházban: a mennyiség vagy a minőség? A népegyház vagy a közösségi egyház a kívánatos? Mi szolgálja jobban a jövő egyházát: az alkalmazkodás a társadalmi körülményekhez, vagy ragaszkodás az évszázados hagyományokhoz?

Ezek a „vagy-vagy”, illetve „csak” kérdések vitát és ellentéteket keltenek. A XX. század egyik legnagyobb magyar teológusa, dr. Schütz Antal piarista (1880-1953) mondta, hogy a keresztény kötőszó nem a „csak”, hanem az „is”. Ne válasszuk tehát szét az egyházban meglévő különböző irányultságokat, mert az szakításhoz vezethet, hanem igyekezzünk azokat közös nevezőre hozni. A görög eredetű „katolikus” (katholikosz) szó jelentése: egyetemes. A latin pars, partis szó jelentése: rész – ebből származik a „párt” szó, mely a társadalom egy szegmensét fedi le, de nem az egészet. Amíg a pártok a rész-érdekeket szolgálják, a katolikus egyház – nevéhez híven – az egyetemes emberiséget szolgálja.

Az egyház hatékonysága a hit továbbadásának, az igehirdetésnek hitelességén és a tanúságtételen múlik. Az apostolok célja nem az volt, hogy tanításukkal saját uralmukat kiépítsék. Szent Pál apostol ezt több alkalommal jól megfogalmazta:

Mi nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, magunkat csak úgy, mint a ti szolgátokat Jézus kedvéért.” (2 Kor 4,5) „Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek.” (1 Kor 10,33) „Nem leszek terhetekre, mert nem a tiéteket keresem, hanem titeket kereslek.” (2 Kor 12,14) „A szeretet… nem keresi a maga javát.” (1 Kor 13,5)

Összességében az apostolok – és közöttük Szent Pál – igehirdetése azért volt hatékony, mert a hírnököket „Krisztus szeretete sürgette” (2 Kor 5,14). Ahol önzés vagy hatalmi vágy lépett közbe, ott nem alakulhatott ki igazi evangéliumi élet. Ha csak a XVI. századot nézzük, a vallásháborúk korát, amikor a német protestantizmus törvénybe foglalta a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elvét, melynek értelmében a fejedelem szabadon választhatott a katolikus vagy protestáns vallás között, alattvalóinak pedig kötelező volt uruk vallását követni, vagy elköltözhettek más országba – minden korlátozása ellenére hatékony volt a hit továbbadása. Ez a század a kedvezőnek nem mondható körülmények és népegyházi keretek között igen sok szentet és szerzetesrendet adott az egyháznak, nem beszélve a tridenti zsinat eredményeiről. Tehát az egyház hatékonysága nem a szervezeti berendezkedésen és törvényeken múlik, hanem a hiteles igehirdetésen és tanúságtételen. Ez pedig lehetséges népegyházi és kisközösségi egyházban egyaránt, progresszív és konzervatív irányultság mellett egyaránt.

 

III. 2./ Hogyan kell érteni Jézus kérdését: „amikor eljön az Emberfia talál-e hitet a földön?”

Sem Jézus, sem az apostolok nem gondolták azt, hogy a világ végén mindenki elfogadja a hitet. Jézus a világ végi eljövetelről szólva arról szólt, hogy „azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják” (Lk 17,34); valamint a Noéra és kortársaira, illetve Lótra és Szodomára való hivatkozás (vö. Lk 17,27.29) is arra enged következtetni, hogy a hívők kis csoportot alkotnak a hitetlenek közösségében. Az egyházra mindig jellemző lesz a kovász-jelleg. A földi egyház nem tévesztendő össze az üdvösség állapotával, amelyet hittel várunk! Bár Jézus földi működése külsőleg teljes csőddel végződött, az apostolok meg voltak győződve, hogy a hit terjedése az Atya gondviselésének a műve.

Noha az emberek gondatlanul elhanyagolhatják a hitet, belefáradhatnak a vallásgyakorlatba – miként ezt ma látjuk –, ám az Isten irgalmassága mégis működik. Az igazságtalan bíróról szóló példázat (Lk 18,1-8) erről győz meg. Jézus második eljövetelekor a világ összképe nem lesz olyan, amilyet az ember várna. A hit nem azokban fog megmaradni, akik gyakorlati megfontolásból a többet ígérő földi tényezőkhöz kapcsolódnak (pl. akiket a szüleik egyházi iskolába iratnak, mert „ott rosszat nem tanul a gyerek!”), hanem azokban, akik az üdvösséget Istentől kérik. Az üdvösséget és Isten irgalmát kérni kell! S ebbe nem szabad belefáradni! Ezt tesszük a szentmise bűnbánati részében, amikor a 2. számú bűnbánati imát mondjuk:

Urunk, Istenünk, könyörülj rajtunk. - Mert vétkeztünk ellened.

Urunk, mutasd meg nekünk irgalmasságodat. - És add meg nekünk az üdvösséget.

 

 

AttachmentSize
Vesperás, 2021-03-29.odt38.78 KB