Budapest - Farkasréti Mindenszentek Plébánia

1./ Sík Sándor: Egy fiatal német katonához c. - 1941-ben írt – versét egy képpel kezdi.

                                   Almaképű kis német katona,

                                   Olyan fiatal, szinte még gyerek.

                                   Mögötte a vasúti kocsira

                                   Szerelt sötétlő páncélszekerek.

                                   A pihegő vagónnak nekidől,

                                   Talpáig harcias zöldbe szorítva

                                   És rám mosolyog; kék szemeiből

                                   A fiatalság meleg hajnalpírja

                                   Nevet és a szívemet elszorítja.

A tömött kocsiból harmonika hangja hallatszik ki, mire a költőnek tiroli emlékei jutnak eszébe, amikor a falusi fiatalok a főtéren hetyke táncot jártak.

        Nézem a fiút, belemélyedek                  Mi az az irtó, siketvak erő,

        Mélykék szemének pihenő tavába.       Ami elkapott, szép felebarát,

        Kedves fiú, lásd, ez való neked,           Hogy nem hallod, csizmás menetelő,

        A tánc, az ének, az otthon világa,         A Kantok és a Schillerek szavát,

        Ma még a játék és a szerelem,              A Két Kőtáblát a világ felett,

        Holnap a munka izzó férfi-napja,         Csak az egyetlen iszonyú Szirénát,

        A könyv, a gép, a kutató-terem:           Mely kiszúrt szemű farkasként terel

        Apáid hívnak, szellemáldozatra.          A meggázolt Európa tetemén át.

        Ki az, ki veled őket elhagyatja?           Fölötted dögsasok, lépted nyomán hiénák.

A pap-költő felteszi a kérdést: vajon nem érzi a katona a feléje áradó gyűlöletet? Lelki szemeivel látja, amint „a jeges égre hulla csillagok írják a szörnyű ultimátumot”.

                                    Már mozdul is a jóllakott vonat.

                                    Tompán zördülnek a fekete tankok.

                                    Te mégy, hogy eltörj új országokat, -

                                    Mégy, mégy, és én már hallom a harangot:

                                    Ítéletet kongat iszonyú nyelve,

                                    A sírásó a pitvarban kopog.

                                    Indultok az öngyilkos győzelemre,

                                    És én siratlak, szép ártatlanok.

                                    A Kőtáblák mozdíthatatlanok.

2./ „A Kőtáblák mozdíthatatlanok.”

A költemény írása óta kerek 80 év telt el. Európa ma még kevésbe hallja a Kantok és Schillerek szavát, s a Két Kőtábla tanítását. Európa elvesztette közös identitását, a keresztény hitet, mely egységes kultúrát teremtett. Mai kultúránk a pillanat és a jelen kultúrája, amely el akarja tüntetni az emlékezetet. „A múltat végképp eltörölni” - ez volt az Internacionálé, a nemzetközi munkásmozgalom indulójának célkitűzése, s ez annak az „irtó, siketvak erőnek” is a szándéka. A múlt eltörlésének a lenini „forradalom”, államcsíny adott lendületet, mely végképp el akarta tüntetni a múlt emlékezetét, vagyis Európa keresztény identitását. Az emlékezet azonban bosszút áll. Mert az a nép – ez esetben Európa –, amely megtagadja múltját, annak nincs jövője. A vallási-kulturális hagyomány jóval fontosabb, mint az anyagi javak és a pénzügyi eszközök akkumulációja.

A mai Európában sokat beszélnek „közös európai ház”-ról, valamiféle európai egyesült államokról, de kérdezem: mi lesz ennek a „közös háznak” az alapja? Futóhomok? – a pillanat kultúrája? Jézus példabeszédében (Mt 7,24-27) nem hagyott kétséget afelől, hogy a homokra épült ház összeomlik. Csak a sziklára épült ház maradhat fenn. Ez a szikla pedig Jézus (1 Kor 10,4).

Igen: A Kőtáblák mozdíthatatlanok!” (vö. Jaen-Marie Lustiger: Emberhez méltón, 86-89)