Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Jézus mennybemenetele a mi örömünk – 2022.05.30.

1./ A mennybemenetel leírását egyedül Lukácsnál találjuk (24,51; ApCsel 1,2-9). Jézus a negyvenedik napon az Olajfák hegyén válik el tanítványaitól, felemelkedik s felhő takarja el szemük elől. Utána angyali jelenés adja tudtukra, hogy valóban a mennybe ment s újra eljön a világ végén. A leírásban kétségtelenül van szemléltetés. Nehéz eldönteni, mennyi a katekétikai képszerűség és mennyi a tárgyi jelkép. A jelenet elég volt ahhoz, hogy teljesedni lássák a zsoltáros jövendölését: Isten jobbjára ülteti a megdicsőült Messiást (110,1). A felhő az Ószövetségben is Isten transzcendenciájának jele: kinyilvánítja és eltakarja egyszerre.

 

Lukács leírásában meglep bennünket, hogy Jézus eltávozása után a tanítványok „nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe”. XVI. Benedek pápa: A názáreti Jézus c. könyvében így ír erről:

„Csodálkozunk ezen a befejezésen. Lukács azt mondja, hogy a tanítványok tele voltak örömmel, amikor az Úr végleg elment tőlük. Az ellenkezőjét várnánk. Azt várnánk, hogy tanácstalanul és szomorúan maradtak ott. A világ nem változott meg, Jézus végleg elment tőlük. Kaptak egy megbízást, amely kivitelezhetetlennek tűnt, és meghaladta erőiket. Hogyan lépjenek az emberek elé Jeruzsálemben, Izraelben, az egész világon, azt mondva: Ez a Jézus, aki látszólag kudarcot vallott, valójában mindannyiunk Megmentője? Minden búcsú szomorúságot hagy maga után. Ha Jézus élőként ment is el tőlük: hogy ne szomorítaná el őket a tőle való végleges elszakadás? És mégis – itt az áll, hogy nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe, és dicsőítették az Istent. Hogyan érthetjük meg ezt?

A tényekből mindenesetre az következik, hogy a tanítványok nem érzik magukat elhagyatottnak. Nem gondolják, hogy Jézus messze tőlük, az elérhetetlen égbe tűnt el. Szemmel láthatóan bizonyosak Jézus valamiféle új jelenlétében. Biztosak abban, hogy ő éppen most új, erőteljes módon jelen van, velük van. A tanítványok öröme a mennybemenetel után helyreigazítja képünket, amelyet erről az eseményről alkottunk. A mennybemenetel nem a kozmosz távoli területére való elmenetel, hanem olyan maradandó közelség, amelyet a tanítványok tartós örömet fakasztó módon, erőteljesen megtapasztalnak.

Lukács leírása szerint Jézus áldás közben emelkedett föl az égbe. Áldás közben megy el, és megmarad áldásában. Kezei kitárva maradnak a világunk felett. Krisztus áldó keze olyan, mint valami tető, amely megvéd minket. Kezei ugyanakkor megnyitnak, kitárják a világot, hogy az ég beléáramoljon, jelenvalóvá lehessen benne. Ezért is örülnek a tanítványok, mert Jézus a világot megnyitotta Isten számára.” (im. II. 209-210, 218)

 

2./ Jézus feltámadása a mi örömünk is. A feltámadt Krisztus ugyanis a mi megdicsőülésünknek is a példaképe. Ígéretünk van arra vonatkozóan, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, s az Oltáriszentségben eszi az ő Testét és issza az ő Vérét, az ugyanoda fog eljutni, ahová Jézus az ő emberi természetével már megérkezett: az Atya örök dicsőségébe. Saját örök életünk természetét az ő állapotából kell kiolvasnunk. Ezért szeretnénk többet tudni arról, hogy milyen volt feltámadt teste, milyenek voltak életnyilvánulásai. Ezen a vonalon azonban nem mehetünk tovább, mint Pál apostol ment: a földi test dicstelenségével, romlandóságával, erőtlenségével és érzékiségével szembeállította a feltámadt test dicsőségét, romolhatatlanságát, erejét és szellemiségét (vö. 1Kor 15,42-44).

Az evangélisták beszélnek arról, hogy Jézus együtt eszik és iszik tanítványaival, beszél velük, megmutatja sebhelyeit. De ezek csak a jelenés valóságát jelzik, nem pedig azt, hogy szüksége van táplálékra vagy hogy a sebek valóban megmaradtak. Afelől azonban nincs kétség, hogy benne az egész ember teljesül és tökéletesül. A teljesülés magasabb szintet jelent, amit csak a szellem felsőbbrendűségével lehet kifejezni. A változást modern szóval úgy lehet leírni, hogy Jézus személyes energiái a halálban nem vesztek el, hanem fönségesebb összhangban jelentkeztek. Ezért apostolai most már nagyobb hitelt adnak szavának, parancsait, követelményeit kötelezőbbnek érzik, de egyben szeretetét is melegebbnek, átfogóbbnak, bátorítóbbnak. Nem szemrehányással közeledik, senkit nem von felelősségre, hanem felegyenesíti a megrokkant nádat, lángra lobbantja a füstölgő mécsbelet és összefogja azokat, akik szétszóródtak.

(vö. Gál Ferenc: Jézus Krisztus a Megváltó – Szent István Társulat, 1972. 176-177)

 

AttachmentSize
Vesperás, 2022-05-30.odt33.06 KB