Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Ima az egységért – 2022.01.17.

Yves Congar OP. (1904-1995) a II. vatikáni zsinat után írt Szeretem az egyházat c. könyvében foglalkozik a keresztények egységéért végzett imádsággal. A hagyományos januári ökumenikus imahét alkalmából hasznosnak tartom a kiváló francia teológus gondolatait ismertetni.

 

1./ Az imádság különböző formái közül – kérő, hálaadó, dicsőítő, engesztelő – most a kérő imádságról lesz szó, hiszen az ökumenikus hét célja: imádság a keresztények egységéért. Az ima olyan cselekedet, amelyben alkalmazkodom Isten üdvözítő akaratához. Ebben Jézusnak az Olajfák hegyén elmondott imádsága a legszebb példa: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely, de ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.” (Lk 22,42) Amíg a pogány imádság önmaga felé akarja húzni az istenséget, a keresztény ima belehelyezkedik Isten kezébe. Valahogy úgy, mint ahogy a kis gyerek belehelyezi kezét az apa kezébe, és rábízza magát. A keresztény imádság mindig Isten akaratával való egyesülést jelent. Az imádkozó alárendeli magát Isten szuverén akaratának.

Az imádságnak két pólusa van. Egyrészt hiányérzet, és annak nyomában keletkező erős vágyakozás. (Luther mondja, hogy ugyanolyan erővel kell könyörögni, mint ahogy egy kutya várja a falatot gazdájának kezéből.) Másrészt az imádság szeretetteljes ragaszkodás Istenhez és az ő akaratához. Ha az imádságban azt kérem, amit Isten akar, akkor bizonyosan meghallgatást nyerek, bár lehet, hogy váratlan és zavarba ejtő módon, mert „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok” - olvassuk Izajás könyvében (55,8-9).

 

2./ A II. vatikáni zsinat Unitatis redintegratio kezdetű dekrétuma (8. pont, 2. bek.) azt írja az egységért való imáról, hogy úgy kell „imádkozni az egyház egységéért, ahogyan Üdvözítőnk – halálának előestéjén – könyörögve kérte Atyjától: Legyenek mindnyájan egy!” (Jn 17,21) Az egységért való ima azt az imát aktualizálja, amelyet Jézus mondott az ún. főpapi imájában.

 

Az emberiség történelme egyben a szakadások történelme is. Pál apostol leírja, hogy amikor a korintusiak az utolsó vacsorára emlékezve szeretetlakomára gyűltek össze, akkor szociális érzéketlenségről tettek tanúságot, mert a jobb módúak saját vacsorájukat ették, míg a szegényebbek éhen maradtak. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg, hogy „kell is, hogy szakadás legyen körötökben, mert a megbízhatók csak így tűnnek ki közületek.” (1 Kor 11, 19) Ez a meglepő gondolat – kellenek a szakadások – azt jelzi, hogy a szakadásoknak is megvan helyük az üdvösség konkrét tervében.

Jézus egyházában két nagy történelmi szakadásról beszélünk: az 1054-es keleti, és az 1517-es nyugati egyházszakadásról. A megosztott keresztények már sok évtizede minden év januárjában egy hetet szentelnek az egységért való imádságnak. Ebben az imagyakorlatban a Szentlélek működését kell látnunk, aki az ökumenizmusnak utat nyitott. Korunk egyik legnagyobb kegyelme ez.

 

3./ „Legyenek mindnyájan egy!” - így imádkozott Jézus főpapi imájában. Történelmi és jogi értelemben nem beszélhetünk egységről, hiszen a katolikus, református, evangélikus és más keresztény felekezetek önálló jogi személyt alkotnak. De az egység mégis megvalósul akkor, amikor a megosztott keresztények a Krisztusba vetett közös hit alapján együtt imádkoznak. Ezzel a közös imával csatlakozunk Isten egyetemes üdvözítő szándékának megvalósulásához.

Isten üdvözítő terve látható formát öltött a történelemben Jézus Krisztusban, majd az Egyházban – mely a Lumen gentium zsinati határozat szerint az üdvösség egyetemes szentsége. Így amikor a katolikusok Isten üdvözítő szándékának megvalósulásáért imádkoznak, akkor a római katolikus egyház elterjedéséért is imádkoznak, mert „abban marad fenn” Krisztus és az apostolok egyháza (vö. LG 8. pont, 3. bek.).

 

Ilyen értelemben imádkozott a januári imahét egyik kezdeményezője, Paul Wattson (1863-1940) ferences pap 1908-ban azért, hogy a „keleti szekták”, a lutheránusok, az anglikánok stb. térjenek vissza a római katolikus egyházba. Ezzel szemben a francia Paul Couturier (1881-1953) atya azt kérte, hogy úgy imádkozzanak „az egységért, melyet Isten akar, hogy azokat az eszközöket és utakat válasszák, amelyeket Ő szeretne”. Szerinte Jézus egységért való imája magában foglalja azokat a történelmi folyamatokat, melyek számomra ismeretlenek. Nem tudhatom, hogy Isten mit gondol a reformációról és a katolikus egyházról; miként azt sem tudhatom, hogy ez az ökumenikus imahét mennyire hatékony. – Mindez Isten titka.

De azt tudom, tudjuk, hogy ez a közös imahét tudatosítja bennünk Jézus Krisztus igényét, nevezetesen azt, hogy „legyenek mindnyájan egy”. Ez a közös imahét megóv attól, hogy megkeményedjék a szívünk. Ez a közös ima lehetővé teszi, hogy önigazoló magatartásunk, felekezeti fölényességünk egyre jobban megtisztuljon.

 

Joseph Ratzinger – a későbbi XVI. Benedek pápa – még bíboros korában írt az emlékezet megtisztításáról. Ebben említi, hogy amikor 1965-ben VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi ortodox pátriárka kölcsönösen visszavonta az 1054-es kiközösítést, azzal a régi rosszra való emlékezést a szeretet emlékezete váltotta fel. S itt idézi a reneszánsz korban élt Paolai Szent Ferenc ferencrendi szerzetest, aki azt írta rendtársainak: „a rosszra való emlékezés nem igazságos, nem jogos…, olyan őrszem, mely védi a bűnöket... méreg a lélek számára… elidegenedés a szeretetben, olyan rossz, mely sosem alszik.” Amikor a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka 1965. december 7-én – a II. vatikáni zsinat lezárása előtti napon – kölcsönösen visszavonta a kiközösítést, akkor kivették az Egyház testéből a mérget. Az Egyháznak azóta új emlékezete van, amiben ki kell tartania. (vö. Ratzinger: A közép újrafelfedezése, 220)

 

Elmondhatjuk, hogy az évtizedek óta végzett ökumenikus imahét új emlékezetet hozott létre. Ez a közös ima számos korlátot ledönt. Egy ilyen imaalkalom után már nem úgy megyünk haza, mint ahogy idejöttünk.

 

Végül jó, ha megjegyezzük a Kr. u. 407-ben meghalt konstantinápolyi püspök Khrüszosztomosz (Aranyszájú) Szent János mondását: „Az imádkozó ember a világ kormánykerekén tartja a kezét.”

Igen, mert mi vagyunk Isten munkatársai az üdvösség szándékának megvalósításában. A látszat ellenére nem a gyűlöletszítók, és nem a hatalom birtokosai a világ kormányzói, hanem az Isten. Az imádkozó ember pedig Isten munkatársaként a világ kormánykerekén tartja a kezét.

 

 

AttachmentSize
Vesperás, 2022-01-09.odt33.96 KB