Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Házasság és család, 6. - 2017.10.09.

1./ Jó, ha valaki tükröt tart elénk, magyar katolikusok elé, mert abból sokat tanulhatunk.

Először mintegy 20 évvel ezelőtt éltem át ilyesmit. Háromnapos triduumra – lelkigyakorlatos szentmisére – hívtam meg Szabó Imre verbita atyát, aki előtte 30 éven át az óceániai Pápua Új-Guineában teljesített missziós szolgálatot. A triduum harmadik napján, szombat este már legalább 60 hívő volt a templomban, igaz, ez már vasárnapi előesti szentmise volt. Elégedetten jegyeztem meg Imre atyának, hogy ma már többen vannak a templomban, mint előző napokon. Imre atya erre csendesen megjegyezte, hogy a pápuák földjén minden hétköznap tele volt a templom.

Másik történetet Madassery Benvin Sebastian verbita atya tavaly megjelent könyvében olvastam. A most 43 éves indiai származású, magyarul kitűnően beszélő szerzetes megemlékezik első magyarországi szentmiséjéről, melyet egy budafoki kerültben lévő plébániatemplomban mutatott be, koncelebrálva. Amikor elkezdődött a szentmise, üresek voltak a padok. Belehasított a kérdés: kinek misézünk? Indiában mindig tele vannak a templomok. A szentmise végére már voltak néhányan. Visszatérve a budatétényi missziós központba, egyik indiai rendtársa azt mondta: vissza kell mennünk Indiába, mert itt nincs mit tenni. Sebastian atya azonban mégis itt maradt, s ennek már 14 éve. (Madassery Benvin Sebastian: Belső gerinc, 56)

Harmadik történetként említem a Pintér Gábor érsek, apostoli nunciussal készült interjút. A belarussziai – fehéroroszországi – szentszéki nagykövettől megtudhattuk, hogy a volt Szovjetúnió területéből kivált országban a katolikusok 70 %-a templombajáró, és a hívek korösszetétele egészséges, vagyis nem az idősek teszik ki a templombajárók többségét, hanem fiatalok és középkorúak is vannak. (Hazánkban a templombajárók aránya 5-10 % körül mozog, s a hívek túlnyomó része az idősebb korosztályból adódik.) A belarusz hitélet fellendüléséhez hozzátartozik az, amit már az ókori egyházi író megfogalmazott: a vértanúk vére a kereszténység új vetése. Belarussziában a szovjet diktatúra alatt megszámlálhatatlan volt a vértanúk száma – mondta el az apostoli nuncius.

Ezekből a történetekből látszik, hogy van egy másfajta kereszténység is, egy örömteli hitélet – másutt.

2./ Európa és a lelki meddőség c. fejezetében Sebastian atya megjelöli az európai kereszténység lanyhaságának okát. „Európában az emberek gyermekkorukban és idős korukban közelednek Istenhez, de az élet túlnyomó részében nem foglalkoznak vele. Nincs idejük, mással vannak elfoglalva, és úgy gondolják, hogy ők maguk mindent meg tudnak oldani. Azután az idős korban rájönnek, hogy eltévedtek, és már nem találják az utat. Az életük folyamán a büszkeségük vagy szégyenérzetük nem engedte, hogy éljék a hitet a mindennapi életükben. Nem tartoztak egy hívő közösséghez sem, nem jártak vallásos ünnepekre. Ám a végén hirtelen kell a pap, kellenek a szentségek, kellenek az imádkozó emberek, mert nem szeretnének elkárhozni!” (im. 77)

Sebastian atya utolsó mondata egy kicsit idealisztikus, mert tapasztalatom szerint az élet végén egyre kevésbé kellenek a szentségek és imádkozó emberek – kevés kivételtől eltekintve. A többi megállapítása valóban helyes: fiatal korban fontosabb a vasárnapi sportrendezvény, mint a szentmise; nem kell a házasság szentsége sem, jól érzik magukat az élettársi viszonyban is. A kereszténység sokak életében protokoll-jellegű: legyen a gyerek elsőáldozó, esetleg még bármálkozó is, s ez elég. Az iskolai hittanra ugyan még csak beíratják, de templomba már nem jár/nak, sem a gyerek, sem a szülő.

A protokoll-kereszténységnek azonban nincs átütő ereje. Semmilyen ereje nincs. Nem vonz. Európában a kereszténység már csak nyomokban található meg. Az európai egyház egyre inkább a diaszpóra képét mutatja: szétszóródva él egy többségében nihilista, ateista társadalomban.

Mint mindennek, ennek is megvannak a következményei. Ordító jelei a lelki meddőségnek, lelki ürességnek az, amiről Sebastian atya könyvének előszavában olvasunk: hátizsákos fiatalok csoportosan utaznak indiai buddhista meditációs kurzusra. S ez még a jobbik eset, rosszabb esetben valamely terrorszervezethez csatlakoznak, vagy akár öngyilkosságot követnek el, mert valaki az interneten elhitette velük, hogy önmaguk megölése után valami szép helyre kerülnek.

Ez a halál civilizációja – ahogy Szent II. János Pál pápa jellemezte korunkat. Isten nélkül ide jut az emberi társadalom: az önpusztításhoz. A Bibliában olvassuk: válaszd az életet! Mit választasz?

 

AttachmentSize
Vesperás, 2017-10-09.doc18 KB