Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Házasság és család, 13. - 2017.12.04.

 

1./ Kétféle házasság létezik: szentségi és polgári házasság.

A kettő közötti különbség nem abban áll, hogy az egyházi házasság a Teremtő műve, a polgári házasság pedig emberi mű lenne, hiszen ha két nem katolikus fél köt polgári házasságot, azt a katolikus egyház érvényes és felbonthatatlan házasságnak ismeri el. A szentségi házasság annyiban különbözik a polgári házasságtól, hogy a szentségi házasság isteni kegyelmeket közvetít számukra; mint például a hűség megtartásához, vagy a gyermekneveléshez szükséges kegyelmeket. Az isteni kegyelem természeténél fogva láthatatlan, de annak hatása gyakran látható és tapasztalható. Statisztikailag mérhető, hogy az egyházi házasságokban kevesebb a válás, mint a csak polgári házasságok esetében. A gyermeknevelésben is tapasztalható eltérés a két családmodell között.

Azokban a családokban, ahol a házastársak egymás kölcsönös megszentelése és ezáltal Isten együttes megdicsőítése a cél, ott a gyermekek „könnyen rátalálhatnak a természetes emberi erények, az üdvösség és a szentség útjára, ha a szülők jópéldával járnak elöl és vezetik a közös családi imádságot” - olvassuk a Gaudium et spes – öröm és remény kezdetű zsinati határozatban. (48)

E megállapítás igazsága könnyen belátható, hiszen a gyermek számára a szülő a minta. Sokszor a szülő nem is gondol erre; de amint a gyermeke növekszik, egyre másra felismeri gyermekében ugyanazokat a szófordulatokat, reakciókat, magatartásformákat, amelyeket ő maga is gyakorol. Igen, a gyermek megfigyeli a szülőt, és követi annak példáját. Amennyiben a szülő éli is a hitét – ami pl. az imaéletben, erkölcsi magatartásban mutatkozik meg –, akkor a gyermek is ezt fogja követni. Ha viszont a szülő számára a hit csupán egy elmélet, de annak semmiféle gyakorlati következménye nincs az életében, akkor a gyermek számára nincs vallásos minta, és nincs mit követni.

A zsinati dokumentum így folytatja: „A házastársak tehát, akiket az apaság és az anyaság méltósága és tiszte ékesít, szorgalmasan teljesítsék a nevelés, különösen a vallásos nevelés feladatát, amely elsősorban rájuk tartozik.” (48) „Az apaság és az anyaság nem egyszerűen testi, hanem lelki természetű feladatot jelent” - mondta Szent II. János Pál pápa az általa alapított Pápai Életvédő Akadémián (2004.febr.21.)

2./ A nevelésnek társadalmi dimenziója is van.

Amikor a kormányzat bevezette a kötelező iskolai etikaoktatást – amely kiváltható hitoktatással – bizonyára ez a felismerés vezette. Mert amint a mindennapos testmozgásnak is van társadalmi dimenziója – egészségmegőrző szerepe –, úgy az etikaoktatásnak is van társadalmi dimenziója. Egyik iskolában az etikaórán a bibliai Józsefről és testvéreiről volt vetítés, amit a gyerekek nagyon élveztek. Egyikük otthon beszámolt erről, aminek az lett a következménye, hogy a szülő panaszt tett az iskolában: ő nem azért íratta be etikaórára a gyermekét, hogy ott bibliai ismereteket tanuljon. Az ostoba rövidlátás klasszikus iskolapéldája ez az eset; mert ha az irodalomból, képzőművészetből, zeneirodalomból kiirtanák a bibliai vonatkozásokat, akkor bizony nagyon elszegényedne a kultúránk. Csak azért, mert egy történet a Bibliából való, még nem lesz értéktelen és káros. Az előítélet annál károsabb! A gyűlölet társadalmilag is káros!

Nevelés szempontjából persze semmi más nem pótolja a család nevelői feladatát. A család ugyanis egyedülálló módon alkalmas kulturális, erkölcsi, társadalmi, lelki értékek megtanítására, átadására. A család azzal, hogy betölti nevelői küldetését, a közjóhoz járul hozzá: a minden társadalomban nélkülözhetetlen közösségi erények elemi iskolájává lesz. (vö. Gravissimum educationis – Nyilatkozat a keresztény nevelésről zsinati dokumentum, 3.)

Az emberek a nevelés során adnak át, illetve fogadnak be és tesznek sajátjukká olyan alapvető értékeket, amelyek a szabad, tisztességes és felelősségteljes állampolgárrá váláshoz szükségesek. (II. János Pál: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 43)

A szülői szeretet – amely az élet forrása volt – a nevelés során lélekké és normává válik, és a kedvességben, állhatatosságban, jóságban, szolgálatkészségben, érdeknélküliségben, áldozatban mutatkozik meg. (uo. 36)

Minden felnőttnek öröm olyan gyerekkel találkozni, akiben ezek az erények megmutatkoznak! Ilyenkor hálásan gondolunk a gyermek szüleire, akiktől elsajátították ezeket a társadalmi szinten is nélkülözhetetlen magatartásformákat.

 

AttachmentSize
Vesperás, 2017-12-04.doc18 KB