Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Az igazság szolgálatában – 2012.06.29.

1./ Papszentelésen vettem részt Székesfehérvárott, június 23-án. Az újmisés atya – valamikori ministránsom – most nagyjából annyi idős, mint amennyi én voltam a saját papszentelésemkor. Hogy is ne jutott volna eszembe a 33 évvel ezelőtti papszentelés emléke. Eszembe jutott az akkor 66 éves zámolyi plébános alakja. A bazilikából kijőve Mézes József atya mosolyogva fejezte ki jókívánságait. A körülöttem állók közül valaki megkérdezte az akkor hozzám képest idős atyát, hogy milyen érzéssel gondol vissza a saját papszentelésére; mikor volt boldogabb: a szenteléskor, vagy most, 39 évi papi szolgálat után? Mézes Jóska válaszára nem emlékszem, de mosolygós, kiegyensúlyozott arcvonása és tekintete önmagában is egyértelmű választ sugárzott. Boldog papnak ismertem mindvégig. Jóska most már 99 éves lenne, én pedig majdnem annyi idős vagyok, mint ő volt 33 évvel ezelőtt. Amikor kijöttem a szombati papszentelés után a székesfehérvári bazilikából, és a templom előtt láttam a gratulációkat fogadó újmisés atyát – felidéződött bennem ez a régi emlék. Feltettem magamban azt a kérdést, amelyet annak idején Mézes Józsefnek tettek fel: milyen érzéssel gondolok vissza saját papszentelésemre? - Örülök, hogy így döntöttem. Nem bántam meg.

2./ Péter-Pál ünnepén tegyük fel ezt a kérdést az idős szent Szent Pál apostolnak is: milyen érzéssel gondol vissza apostoli meghívására és pályafutására? A kérdés egyáltalán nem abszurd, hiszen Pál apostol élete nyitott könyv előttünk – leveleinek köszönhetően.
     Jól ismerjük megtérésének történetét, a damaszkuszi úton történteket, megtérését és apostoli munkájának sok hányattatását – de ezekről most nem szólnék. Ami viszont érdekel, hogy az idősödő apostol miként tekint vissza életútjára. Utolsó levelében, melyet hattyúdalának is tekinthetünk, és melyet kedves tanítványának – Timóteusnak – írt, a következőket olvassuk:
     „Vállald az evangéliumért a szenvedéseket velem együtt” (2Tim 1,8).
„Ez a mondat – magyarázza XVI. Benedek pápa –, mely az apostol életútjának végén szerepel, mintegy testamentumként, visszautal küldetésének kezdetére (a damaszkuszi eseményre). Mialatt Pál a Feltámadottal való találkozása után vakon feküdt damaszkuszi szálláshelyén, Ananiás azt a megbízást kapta, hogy menjen a rettegett keresztélyüldözőhöz, és tegye rá kezét, hogy visszanyerje látását. Ananiás ellenvetésére, miszerint ez a Saul a keresztények veszélyes ellensége, a következő választ kapja: ennek az embernek kell megismertetnie nevemet a népekkel és a királyokkal. „Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie.” (ApCsel 9,15-16)
     A Szentatya 4 évvel ezelőtti Péter-Pál napi beszédében ezután azt hangsúlyozza, hogy az apostoli munka elválaszthatatlanul összefonódott a Krisztusért vállalt szenvedéssel. És ez nem csak Pál apostol esetében van így. „Egy olyan világban – folytatja a Pápa –, amelyben a hazugság nagy hatalommal bír, az igazságért szenvedéssel fizet az ember. Aki el akarja kerülni, távol akarja magától tartani a szenvedést, az magát az életet és az élet nagyságát tartja távol; az nem lehet az igazság szolgája és így a hit szolgája sem. Nincs szeretet szenvedés nélkül – az önmagunkról való lemondás szenvedése nélkül... Szent Pál életében láthatjuk, miként teljesedett be a damaszkuszi elhívás órájában az Ananiásnak adott jövendölés: „Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie.” Szenvedése hitelessé teszi őt, mint az igazság tanítóját, aki nem saját hasznát, dicsőségét, személyes megelégedettségét keresi, hanem annak kötelezi el magát, aki szeretett minket és életét adta mindnyájunkért (vö. Gal 2,20).
3./ Hálás vagyok a Szentatyának ezért a tanításáért. A szituáció hasonló: hogyan tekintett vissza életútjára Pál apostol, Mézes József atya és hogyan tekintek vissza én magam? A válasz mindegyik esetben így fogalmazható meg: megérte, nem bántam meg.
     A hívek gyakran megkérdezik egy-egy új állomáshelyen a papot – engem is –, hogy miként érzi magát az új plébánián; nem bánta meg, hogy elvállalta az új beosztást; nem volt jobb a régi helyén?
Mivel a pap gondolkodása eltér az evilági gondolkodástól, nem biztos, hogy kielégítő választ ad, illetve hogy megértik-e válaszát. Mert ha azt válaszolom: az nem fontos, hogy én hogy érzem magam az új helyen – ezt valószínűleg kitérő válasznak tekintik. Pedig nem kitérő válasz, hanem ez a válasz. XVI. Benedek pápa így fogalmazott: „... a pap nem saját hasznát, dicsőségét, személyes megelégedettségét keresi, hanem annak kötelezi el magát, aki szeretett minket, és életét adta mindannyiunkért”. E mondattal azonosulni tudok, mert én is ezt a páli idézetet választottam újmisés jelmondatul 33 évvel ezelőtt: „szeretett és feláldozta magát értem” (Gal 2,20).