Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

„Minden forrásom belőled fakad”, 4. - 2019.12.30.

1./ Az újkori kereszténységet aggodalmak és remények közötti feszültség jellemzi.

Robert Sarah bíboros szerint: „Az Egyház haldoklik, mert pásztorai félnek a teljes igazság és világosság nyelvén szólni. Félünk a médiától, a közvéleménytől, saját testvéreinktől. A Jó Pásztor azonban életét adja juhaiért.” (Esteledik, a nap már lemenőben – 16)

Gerhard Ludwig Müller bíboros az októberben szentté avatott John Henry Newman bíboros életéről írt könyvében idézi a XIX. század nagy konvertitájának egyik imádságát:

„Ó, Istenem, napjaink gyötrelemmel terhesek. Krisztus ügye mintha haláltusáját vívná. De közben Krisztus léptei még soha nem szántották nagyobb erővel a földi időt, nem volt világosabb érkezése, érezhetőbb közelsége, értékesebb szolgálata, mint most. Ezért hadd imádkozzunk most hozzád, az Örökkévalóság pillanataiban, viharok közepette a földi időben: Ó, Istenünk, te fényt tudsz gyújtani a sötétségben, csak te tudsz egyedül.” (Aki fényt gyújtott a sötétségben – 19)

Mindkét kortárs bíboros az Egyház haldoklásáról szól. Az Egyház haldoklásáról azért beszélünk, mert az Egyházat alkotó családok is haldoklanak. Az összefüggés nyilvánvaló. A II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű határozata a családot „családegyháznak” nevezte (11), jelezve ezzel, hogy a nagy Egyház a keresztény családokból áll. A zsinati határozat megfogalmazása szerint a család kebelén a szülők „legyenek gyermekeik első hithirdetői szavukkal és példájukkal, és ápolják mindegyikük sajátos hivatását, különös gonddal pedig a papi hivatást.” (KEK 1656)

Az Egyház legfőbb bajaként általában a paphiányt szokták emlegetni, amit sokan a cölibátus eltörlésével szándékoznak orvosolni. Ez a megoldás azonban nem lenne más, mint tüneti kezelés, lázcsillapítás. A baj gyökere nem a paphiány, hanem a hívő-hiány, és az élő hitű keresztény családok hiánya. Az európai országok templomai nem a paphiány miatt ürülnek, hanem a hívők hiánya miatt. A paphiány már csak következmény.

A közöny még a keresztény családokban is megjelenik. Egyik paptestvér megkérdezte a templomába járó, több gyermeket nevelő édesanyát: nem gondolt arra, hogy egyik fia pap legyen? Az édesanya válasza: Atya, a papság a mai korban már nem perspektíva.

Karácsonykor felhívott telefonon egy Rotterdamban élő magyar férfi, aki évente kétszer haza szokott látogatni Farkasrétre. Eddigi templomukat eladta a helybeli érsek, a legközelebbi templomban pedig harminc idős ember volt a karácsonyi szentmisén. Úgy tűnik, hogy Nyugaton már kereszténynek lenni sem perspektíva. De ha Magyarországon úgy gondolkodnak a papságról, mint az előbbi édesanya, akkor hamarosan utolérjük Hollandiát.

2./ Szent Család ünnepét 1921-ben XV. Benedek pápa vezette be a liturgiába, azzal a szándékkal, hogy Jézus, Mária és József családi közösségét példaképül állítsa minden ember elé. Dolhai Lajos – a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja – szerint „a Szent Családot Isten adta nekünk, nem annyira példaképnek, hanem inkább kinyilatkoztatásnak, mert még a legszentebb család által is tanítani akar bennünket.” (Az egyházi év, 68)

Az Egri Hittudományi Főiskola rektora megállapítását bibliai kinyilatkoztatásra vezeti vissza. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy „nem jó az embernek egyedül lennie” (2,18), ezért „megalkotta az asszonyt” (2,22). A Teremtés könyve szerint Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, megáldotta őket és így szólt hozzájuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá.” (1,27-28) Az emberre vonatkozóan ez volt Isten első kinyilatkoztatása. A teremtő Isten első kinyilatkoztatását a Szent Családdal mintegy ratifikálta, megerősítette, sőt a házasságot, a megkeresztelt férfi és nő kapcsolatát szentségi rangra emelte. Ezért mondja Dolhai Lajos a Szent Családot isteni kinyilatkoztatásnak.

Az isteni kinyilatkoztatást az Egyháznak nincs módja megváltoztatni. Magától értetődő, hogy a Tízparancsolatot sem lehet átfogalmazni, mert ahogy Sík Sándor írja Egy fiatal német katonához c. versében: „A Kőtáblák mozdíthatatlanok.” Az isteni kinyilatkoztatásból eredően a férfi és nő házas-sága és a rá épülő család az emberi élet rendes útja; minden más formáció deviancia, vagyis az Isten által rendelt útról való letérés. Tehát az azonos neműek házassága, valamint az ún. társadalmi nem (a gender) is deviancia. Ezt nem feledhetjük! A mai keresztény családokon múlik, hogy milyen lesz a jövő Egyháza: haldokló vagy életerős. A deviancia halálhoz vezet; Isten életet kínál. - Válassz!

 

AttachmentSize
Vesperás, 2019-12-30.odt31.93 KB