Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

„Minden forrásom belőled fakad”, 3. - 2019.12.16.

1./ Introibo ad altare Dei – bemegyek az Isten oltárához. (Zsolt 43,4)

A szentmise rendkívüli – tridenti – formája szerint ezzel a zsoltáridézettel kezdődött az ún. lépcsőimádság, amit a pap az oltár elé lépve a lépcsőnél mondott latin nyelven. A Baross Gábor telepi templom szembemiséző oltára előtti padlómozaikon a 43. zsoltár verse olvasható: bemegyek az Isten oltárához. A templom új liturgikus terét a II. vatikáni zsinat után dr. Arató Miklós O.Cist. plébánossága idején alakították át. Noha a népnyelvű szentmiséből már kimaradt a lépcsőimádság, a padlómozaikban mégis megőrizték az említett zsoltáridézetet. Jól tették! A felirat jelentőségét most ismertem fel igazán, tíz évvel ottani szolgálatom után. Mi váltotta ki bennem ezt a felismerést?

2./ A templomépítészetben bekövetkezett változás.

A II. vatikáni zsinat utáni években csak a templomok szentélyét alakították át. Legjelentősebb változás az ún. szembemiséző oltárok kialakítása volt. Az utóbbi években kezdődött el a templom hajójának megváltozása, oly módon, hogy az több funkciós közösségi térré alakult. Kikerültek több templomból a fix padok, helyüket székek vették át – többnyire térdeplő nélkül. Szükség esetén a templom hajóban akár nagyszabású étkezést is rendeznek, ennek megfelelően átrendezik a székeket és asztalokat állítanak be. A profán jellegű rendezvények miatt a templom szentélyéből kikerült a szentségház és az Oltáriszentség; a templom valamely mellékágában alakítanak ki szentségi kápolnát az Oltáriszentség őrzésére és imádás lehetőségére. A változtatásokat azzal indokolják, hogy a közösségi térré átalakított templomba különféle közösségi programokra olyanokat is meg lehet hívni, illetve olyanok is eljönnek majd, akik egy liturgikus cselekményre nem jönnének be.

A templomhajó közösségi térré változtatása azzal a veszéllyel jár, hogy elvész a templom szakralitása. Dr. Kozma László költő – egyházközségünk tagja – hallva erről a templomépítészeti változtatásról megjegyezte, hogy a templom egy szent hely, olyan mint amikor Mózest az égő csipkebokorból felszólította az Úr, hogy „vedd le sarudat lábadról, mert a hely, ahol állsz, szent föld.” (vö. Kiv 3,1-5) Megállapítása tökéletesen helyénvaló, amit mi sem igazol jobban, mint Robert Sarah bíboros most megjelent könyve, ahol az Istentiszteleti Kongregáció vezetője ugyanezzel a szentírási hellyel érvel. Az Esteledik, a nap már lemenőben c. könyve 60. oldalán arról ír, hogy a szakrális érzék minden emberi civilizáció szíve. A szakrális közegben alakul ki a tisztelet és hódolat gesztusa, s ez mintául szolgál az emberek közti tapintatosság és udvariasság minden mozdulatára. Ám ha elvész a szakralitás, mert már nem borulunk le Isten nagysága előtt, akkor az emberi kapcsolatokat eluralja a közösségesség és az agresszivitás.

A szakralitás, a természetfölöttiség elvesztésével kapcsolatban Francois Mauriac Nobel-díjas francia író lényegében ugyanazt mondja, mint Sarah bíboros: „Semmi sem emberibb, mint a természetfölötti. És semmi sem olyan embertelen, mint az Isten nélküli világ.”

Szent Josemaria Escrivá ugyancsak hasonlóan látja a szakralitás, a természetfelettiség hiányának következményét: „Ha elveszted életed természetfölötti tartalmát, szereteted nem lesz több, mint filantrópia; tisztaságod illendőség; önmegtagadásod butaság; önfegyelmezésed ostorozás; munkád pedig meddő marad.” (Út, 280) Tömör, és nagyon igaz szavak ezek.

A templom közösségi térré alakítása, ahol közösségi programokat szerveznek, azt eredményezheti, hogy az Egyházat besorolják a szolgáltató-cégek közé, tevékenységünket pedig összetévesztik a rendezvényszervezők munkájával. A templom szakralitásának, a természetfelettiségnek elvesztése ide vezet.

3./ Bemegyek az Isten oltárához. Ez a felirat nem csak a Baross Gábor telepi templomban olvasható, de – miként Sarah bíboros írja – a római Santa Maria in Campitelli-templom ajtaja fölött is ez a zsoltáridézet látható. „Azt hiszen – írja a bíboros –, mindnyájunknak jó emlékezetünkbe idéznünk ezeket a szavakat, amikor belépünk egy templomba. Különösen is meg kell szívlelniük a papoknak, valahányszor odalépnek az oltárhoz, emlékeztetve magukat, hogy Isten színe előtt állnak. A szentmisén a pap nem professzor, aki előadásához katedraként használja az oltárt, amelynek központi eleme nem is a kereszt, hanem a mikrofon. Az oltár maga az a hely, ahol szemtől szemben állunk Istennel.” (im. 62)

A tridenti rítus szerinti szentmisében a pap és a hívek a lépcsőimádsággal mindjárt odahelyezték magukat Isten színe elé. Félő, hogy a közösségi térré alakított templomban elsikkad ez a gondolat.

 

 

AttachmentSize
Homilia, 2019-12-16.odt34.78 KB