Házasság és család, 4. - 2017.08.25.

1./ A házasságkötések országos növekedése nem jelenti az egyházi házasságkötések számának növekedését, sőt, nem egy plébánián csökkenés állapítható meg. Mindkét elmozdulás mögött a motivációt kell keresnünk. Családbarát kormányzatunk kedvező anyagi motivációjának tulajdonítható a polgári kötések növekedése. Az egyházi kötések igazi motivációja viszont nem a szép templomi környezet kell/ene, hogy legyen, hanem a kegyelmi motiváció. Vagyis ne csak azért kössék az egyházi házasságot, hogy egy szép emlékkel gazdagodjanak, hanem inkább azért, hogy a házasság szentségi kegyelmét megkapják; hogy Isten segítse őket az egymás iránti szeretet elmélyítésében, a házassági terhek vállalásában, a hűség megtartásában, a gyermekáldás elfogadásában és a gyermekek felnevelésében. A szentségi kegyelem nélkül ugyanis aligha lehetséges a hűség és felbonthatatlanság megtartása „holtomiglan, holtodiglan”.

Házasság és család, 3. - 2017.09.18.

1./ A boldogulás vagy boldogság kérdésével már a múlt héten foglalkoztunk. A témát azért folytatom, mert történt a következő eset. Az iskolai hitoktató megkérdezte az egyik felső tagozatos diáktól – aki előző évben hittanra járt –, hogy miért választotta ebben az évben a hittan helyett az etikaórát. A diák azt válaszolta, hogy azért, mert amíg a hittanon csak egyféle információhoz jut, az etikaórán többféléhez, ez pedig hasznos lehet a későbbiek folyamán.

Lám, a boldogulás fontosabb, mint a boldogság. Mert igaza lehet a diáknak, hogy a hittanórán egyféle információhoz jut, ami a boldogulás szempontjából nem annyira előnyös, mint az etikaóra információja. De Jézusnak van két nyugtalanító kérdése: „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16,26)

Házasság és család, 2. - 2017.09.11.

1./ Boldogság, vagy boldogulás? A két fogalom közötti különbségen azután gondolkodtam el, hogy egy több évtizedes pedagógus-múlttal rendelkező szerzetestanár közlését hallottam, aki tíz éven keresztül az egyik legpatinásabb – kollégiummal működő - egyházi középiskola igazgatója is volt. Elmondása szerint egy kezén meg tudja számolni azokat a szülőket, akik azt kérték tőle, mint igazgatótól, hogy „segítsék a gyermekemet boldoggá válni”. Vagyis nem azt kérték, hogy segítsék őket az életben való boldoguláshoz, hanem segítsék őket boldognak lenni. Boldoguláshoz vezethet, ha használható tudásban részesítik, pl. az informatika területén, vagy bármely tudomány területén. De mi kell a boldogsághoz? - ez itt a kérdés. S ezzel a kérdéssel – mint az idős paptanár mondta – kevés szülő foglalkozott. Hát ezért foglalkozom ezzel a kérdéssel ebben az elmélkedésben.

Házasság és család, 1. - 2017.09.04.

1./ Lábady Tamás alkotmánybíró halála (2017.08.11.) alkalmából a következő megemlékezés volt olvasható a Heti Válasz augusztus 17-én megjelent számában:

<„A gyermek az élet érinthetetlenségét már az anyatejjel szívja magába, tizenhét éves korára embertársaira a legnagyobb tisztelettel kell tekintenie.” - így indokolta a most 73 évesen elhunyt Lábady Tamás a Pécsi Ítélőtábla elnökeként híres ítéletét. Az Alkotmánybíróság korábbi elnökhelyettese 2008-ban nyolcmilllió forint megfizetésére kötelezte a társukat megölő két 17 éves fiú szüleit, amiért helytelenül nevelték gyermekeiket.>

Bizonyára nem véletlenül emlékeztek éppen ezzel az ítélettel a katolikus hite szerint élő nemzetközi hírű jogászprofesszorra. Ez az ítélet ugyanis iránymutató. Nem csak a bíróknak, de a szülőknek is. Mert minden szülő felelős a gyermekéért. Nem csak anyagilag, de erkölcsileg is. Hogy milyen felnőtt lesz a gyermekből, abban múlhatatlan szerepe van a szülőnek, a családnak. Ezt a felelősséget nem lehet áthárítani másokra, nem lehet áthárítani a társadalom egészére. Ha ez így van – márpedig Lábady Tamás híres ítélete ezt állapítja meg – akkor ez a szemléletmód más helyzetekre is igaz kell legyen. Például a nemi identitás kialakulásában.